RICHARD DEHMEL
Dezső Kosztolányi translation
Richard Dehmel 1868 november 18.-án született Wendisch-Hermsdorfban. Filozófiai tanulmányokat végzett és ma a filozófia doktora. Felesége, Paula Dehmel neves gyermekíró, aki vele együtt egy kötetre való gyermekverset adott ki. Azóta másodszor is megnősült. Első versei sok vitát provokáltak. A német kritikusok a líráját „beteges“-nek találták és őt is – akárcsak Liliencron-t – „dekadens“-nek nevezték. Ebben az időben Dehmel sokat foglalkozott Verlaine-nel (akinek verseit gyönyörűen fordította le németre), a dekadenciája azonban a mivolta legmélyebb mélyéből származik. Nyugtalan és új lirikus, aki az egyéniséget mindenek előtt valónak tartja és ebben is német. Hanz Benzmann írja: „A germánok művészete az egyéni művészet: az egyéniség és az érzések művészete, ellentétben a román népek művészetével, amely nagyobb részt formai és értelmi. Ezért nem beszélhetünk egyáltalán német hagyományról.“ Dehmel hagyományok nélkül indult el útján. Talán csak az egy Liliencron-tól tanult – formát és bátorságot. Másként felfogásban – a költészet felfogásában – épp az ellenkezője. Dehmelnek erősen körvonalazott világnézete van. Az emberiség fogalma állandóan fölötte lebeg és harcosa is az új embernek, a tökéletesebb embernek, aki épebb, jobb és szebb, merészebb és igazabb a mainál. Első nagy sikereit a „Weib und Welt“ című kötetével éri el. Később a „Zwei Menschen“ című lírai regénye, amely sok egymás mellé sorakoztatott románcból áll, megkoronázza sikerét. Dehmel itt formában, hangban már teljesen egyéni. A mai kor egyik legjellemzőbb lirikusa. Esztétikai értekezéseket is írt, színdarabokat is, de a színpadon – épp túltengő és nagyon egyéni lírája miatt – nem volt sikere. Ma Blankeneseben, az Elbe mellett él.
RICHARD DEHMEL
Az új német lirikusok többnyire lágyak, nőiesek, finomak: Dehmel velük szemben az őserő és a férfi. Rendkívüli szenvedély lakozik benne. Soraiban pátosz izzik. Nyelve, ez a szaggatott, forró, lihegő nyelv mégis intim, mert nem szónoki figurák és költői formák játéka (mint a régi romantikusoké), hanem az emberrel és a világgal birkózó lelkének megnyilatkozása. Őszinte küzködésének, forrongó, sokszor káotikus vágyódásának tükre a lírája. A legtöbb lirikus befogadó: az életet tükrözteti önmagában. Dehmel lázadó: azt a diszharmóniát veszi észre, ami az élet és a végtelenbe törő vágyai között van. Gesztusai szélesek, a földet és az eget átölelik. Azon nyersen és véresen szakadnak ki az érzései, de a pillanat tüzében rögtön dallamos formát öltenek magukra, azt a formát, amely belső igazságukhoz legjobban illik. A német nyelv újraalkotója és gazdagítója. Hívei prófétát látnak benne. Bizonyos, hogy a nagy verseiben új világ vajudik. Még a szerelmes dalai se elomlóak és epedőek. Harcias, bátor a szerelme is. Skálája pedig tág. A líra minden területén, hánykódó és kiáltó ditirambusaitól kezdve a gügyögő gyermekversekig, egyénit és maradandót alkotott.
MUNKÁI. Erlösungen 1891 (Megváltások), Aber die Liebe 1893, Lebensblätter 1895, Weib und Welt 1896 (Világ és asszony), Zwei Menschen (Két ember) 1903. Összegyűjtött művei tíz kötetben 1906-ban jelentek meg.
IRODALOM. Gerő Ödön: Dehmel (Pesti Napló), Franyó Zoltán: Richard Dehmel (Független Magyarország).
Több versét lefordította: Franyó Zoltán, Oláh Gábor, Ormos Ede, Vajthó László.
AZ ÚSZÓ RICHARD DEHMEL Győzött! Elérte már a partot. Győzött! Ezért volt az egész. Kezén a hab tajéka harsog S még egyszer a dühös tengerre néz. Előtte föld, szirt, szürke partfok, Paskolja a fekete vész, De állja s büszkén felszökellik. Most minden úgy lesz, ahogy eddig S még egyszer a dühös tengerre néz.
MAGÁNY RICHARD DEHMEL Így, csendbe menjünk a ködös mezőn; Itt nem zavarják a nyugalmam üdvét, Érezhetem, mi jó az egyedüllét. Se szó, se szél; a sápadt este jön, Vastag köpenybe fogja fel a léget S a mozdulatlan test gyönyörbe réved. Csak a szívem hallom; nem életért sír, A kéj, a kín sülyedve elpihen, Hátam mögött tűn el, mint két vihar, Mely birkózik egymással és kihal. Mit háborogsz, én lázadó szivem! Te többet érzel, mint a többiek, A nő, barát és az összes szivek; Ők is magányosak. Nézd: a sötétség Mélyébe zöld láng lobban félve halkan Egy pályatűz – nézd: így égsz egymagadban. Tovább, tovább, ahol ember se él még. De mit akartok? El! föl a dombra, Mely a homályba duzzad. Félre, arcok! Követnek; ó szárnyam ha volna! – Cserjék remegnek a mezők fölött Koboldszerűen, a domb füstölög, Míg a párák nedves, izzadt lidérce Magát a földből jó kövérre szívja; El arcok, félre, félre! Hogy lihegnek! Követnek! Ó magánynak szörnyű kínja. A töltésen leroskadok alélva, Nyirkos sínen parázsló homlokom. Jaj, jönne csak a tipró vaskerék ma! A hűs acél agyamba mar mohón, Kezem vonaglik a vastestű pánton; Megszakadok. Figyelj: most: légy erős: Egy öblös fütty üvölt huhogva bántón, Két szem buggyan ki a ködös homályból És – mit akar az az árnyék, ott távol, Miért inog az az égerfa, miért? Már mozdul és jő; újra éledek, Közel az árnyék és felém sötétlik, Alakba tör – vagy őrület csupán? – A ködön egy kemény és éjsötét csík. Fürkész szemem megenyhül szeliden: Köszönt – elűzi bús magányomat: Hahó, egy ember! – Ó magány – szivem – S kattogva vágtat el a gőzvonat.
GYEREK-GÜGYÖGÉS RICHARD DEHMEL A Mikulás, apa, apuska! Most trombitált, de oly erősen, Még a postás se tud úgy, ő sem. De aztán elment innen újra. Két hosszú-hosszú orra volt, Jégcsap lógott az orra végén, Az egyik nagy volt, mint a kémény, Másik pici, picurka volt S rajta sok angyal lovagolt. Kezükben egy csodás zsineg, Cipőjük épp, mint a tied. Aztán egy ember a zsinegre Ugrott, mint egy nagy, csúnya medve. S hancúroztak az angyalok; A jó Istenke jött amott. És haragudott, igazán Megszeppentem; úgy ám apám – „De Detta ez még se való, Mit hazudozol össze itt?“ Hát kinek árt apám a szó S nekem-nekem oly jól esik! „Vagy úgy? – Na jó.“
ESŐBEN RICHARD DEHMEL Az én időm a dús kemény vihar; Nyakam csuromvíz, hull a víz a fákra, Borzong a kert álomvert lombjaival, Az ágon ernyedten vár a madárka. Kukucskál a bús lombon át az ég, Minthogyha sose oszlanék a fölleg. Most csendbe nézhet már a tájra szét És megtekintheti a béna földet. A fáradott világ oly lomha, agg. Se kéj, se kín, a bú s közöny megülték. Az űrbe mos a zajgó áradat És minden szürke – szürke – egyre szürkébb.
NEFELEJTS RICHARD DEHMEL Kék nefelejts a kovács műhelyébe – mit is kereshet itten? A ház mögött, a csermelynél, a béke virul talán meghitten? Tompán zakatolnak a vaspőrölyök: a ház dübörög. Haladjon a munka, a munka! A vas nekiizzik, a víz a nagy üstből rácsorran a lángra, messzire füstöl, s felröppen a szikra-por újra. De néha egy arc – kormos, büszke, nyers – némán az égszínű virágra bámul. És mintha egy hang szólna a szobábul: ne felejts!