HUGO VON HOFMANNSTHAL
Dezső Kosztolányi translation
Hugo von Hofmannsthal 1874 február 1.-én született Bécsben. A bécsi szimbolisták lapjában (Blätter für die Kunst) tűnt fel, amely hadat üzent a naturalizmusnak és új művészi ideálokért harcolt. A naturalizmus akkor már a lírai versekben s jelentkezett. Jelszó volt, hogy az igazi művész nem állhat elszigetelten a korában, meg kell hallania a nyomor hangját, észre kell venni a tömegeket, a szociális és politikai küzdelmeket. A bécsi lirikusok ezzel a demokrata elmélettel szemben a művész arisztokratizmusát, teljes szuverénitását vallják. Egyetlen méltó tárgya a költőnek az, ami örökkévaló. Versei lassan érjenek meg. Formája legyen tökéletes és előkelő. Ennek a csoportnak összes elve megtestesül Hofmannsthalban. Ideges félelemmel nézi a jelent. A multba fut, idegen korokba, idegen népek közé. Úgy érzi, hogy az élethez mindig odatapad valami szenny és hogy a naturalisták a művészet mivoltát hamisítják meg. Formális klasszicizmus: ez Hofmannsthal művészete. Teljesen bezárkózik a verseibe. A művészet öncél. Bájos, lenge és mély ritmusokban kiélhetjük az életünket. Hofmannsthal verseinek száma elenyésző a drámai produkciójával szemben, de azért csak lirikus és egyéniségét a verseiből ismerhetjük meg. Arisztokratikus, márványhideg klasszikus és stilizált. Nem él ma lirikus, aki jobban értene a koncentrálás művészetéhez. Mélyről felszakadó szavaiban évek tartalmát és érzésenergiáját sűríti össze.
Alfred Kerr így ír róla: „Finom, hűs, szomorú kedvvel költ ennek… vagy annak a „modorában“. Látom, hogy jött a világra: az első sikolya stilizált volt, az első tette egy arabeszk… Talán csak egy költeményből való ez a költő. Látja magát költeni. Nem éli be magát a jelenbe és nem kiabálja ki, ami a lelkét perzseli. A költőiességbe transzponálja magát, a távolságba merül, magára ölti a formáját és végül olyasmit mond, ami tulajdonképpen a formája által jelentős… A szépség különös, elmult világában él, amely se oly szép, se oly nagy, mint a mi világunk, – de elmult.“
HUGO V. HOFMANNSTHAL
MUNKÁI. Összegyűjtött verseit 1904-ben adták ki (I–II. kiadás). Gesammelte Gedichte.
IRODALOM. Nádai Pál: Hofmannsthal (A Hét), Somlyó Zoltán „A Halál és a Balga“ című drámáját lefordította és bevezetővel látta el (Modern Könyvtár), Bálint Lajos: Hofmannsthal (Magyar Hirlap 1910 december 18).
Verseiből fordított: Mohácsi Jenő, Franyó Zoltán, Harsányi Zsolt. Az „Elektra“ című drámáját lefordította Váradi Antal és a Nemzeti Szinház mutatta be.
A MULANDÓSÁG TERZINÁI HUGO VON HOFMANNSTHAL Lehelletük még az arcomba rebben: hogyan lehet, hogy édes napjaink eltűntek, a szeleknél sebesebben? Ez oly panasz, mit halandó nem ér fel s jaj, fogcsikorgatás rá béna mind: hogy minden mállik-múlik minden évvel. S hogy ennen-Énem, a szabad, a hűtlen egy kisfiúból nő ki s nappal-éjjel mint kósza, idegen eb jár körültem. S hogy: százak óta éltem már magam és őseim halotti köntösükben egyek velem, akár ennen-hajam. Egyek velem, akár ennen-hajam.
A RÉGI BÉCS HUGO VON HOFMANNSTHAL Tiszafák és sok magas rács, Címerek avítt aranyja, Csillogó szfinksz a sűrűben… … Kordul a kapu s csikordul. – Álmosító vízesések, Álmosító bús tritónok, Rokokó, porlepte, édes. Nézd… ez Canaletto Bécse, Ezerhétszázhatvanas Bécs… … Barna, zöld, szelíd tavacskák, Síma párkány, síma márvány S hajráznak, mint vízi lányok Az arany s ezüst halacskák… Módosan nyírt pázsit alján A karcsú leándereknek Hercigül egyforma árnya; Ágak bolttá boltozódnak, Ágak fülkévé feszülnek És feszes szerelmi párra, Hősre és hősnőre várnak… Három delfin ont vizet most S csobban a kagyló-medence… Gesztenyék virágesője Illatozva, fényesen hull S vízbe lippen a medencén… … Messze túl a tiszafákon Hegedű sír, klarinét ri S mintha ezt is ők mívelnék, A cukros kis amorettek, Melyek a párkányon ülnek, Rózsát fonva, hegedűlve, Márványvázák, száz virág közt Jázminok meg orgonák közt, Méla sárga violák közt… És a párkányon közöttük, Hölgyek, pípesek, kokettek, Violaszín monsignore-ok… És a fűbe, lábaiknál És a lépcsőn, drága párnán Gavallérok, nyájas abbék… Parfűmös gyaloghintókból Mások más dámát emelnek… … A galyak közt fény cicázik, Szöszke nőfejekre villan, Csillan a sok tarka párnán, Gyepre és kavicsra hullik, Nyúlik az állványra lágyan, Mit hamarság összeróttunk. Szőllő kúszik, inda csúszik Átölelve a gerendát S cifra színbe, híva intve Rebben a szőnyeg, tapéta, Pásztor-szcénák, huncut ábrák Watteau édes tervezetje… Lomblugas nekünk a színpad. Nyári nap színházi lámpánk, Így játszunk teátrumot mi, Játsszuk en-darabjainkat, Mind koránnyílt, lágy, szomorkás A lelkünk komédiái, Tegnap és ma tarka kedve, Csúf sorunk csinos fonákja, Síma szók és cifra képek, Talmi érzés, szörnyű vérzés, Haldoklások, epizódok… Pár figyel, pár ránk se vet még… Álmodik, csacsin nevetgél, Fagylaltot szop… és csevegnek Roppantul galáns ügyekről… … Szegfűk szélbe imbolyognak, Hófehér és nyurga szegfűk, Mint fehérlő lepketábor És a pincsi nagy haraggal Egy kevély pávára kaffog.