KONSTANTIN MIHAJLOVICS FOFANOV

NÉVA K. M. FOFANOV Nincs éj, de nappal sincs. A hűvös, szürke Néván Sápadt világgal ég a késő alkonyat – Nyugati szellő leng az éjt jelentve némán S fodrozza-bodrozza a síma habokat. A házkolosszusok vérző bíborban égnek, Minthogyha a tavasz most ülné ünnepét; Lilálló ködbe van – mint néma, bús kísértet A háztető-orom s szikrázik szerteszét, Mint boa kígyózik az óriási part-fal, Pókhálóként remeg a kötél a hajón Az álmos földnek az éj kezd beszélni halkal, Jő a fehér éjfél s csupa bú, unalom. Csak bennem ég a fény, mint a szelíd tekintet, Mit ez a gyötrött szív mélyen magába zár S értelme lesz vele a formának s a színnek, Egyszerre felnyílik a titkok zára már. A régi vágy zokog alélt szívemben árván, Vad-szenvedélyesen s mégis barátian… És azt hiszem, hogy itt a kőfal és a párkány És e nagy éj ábránd – és minden, ami van; Várom, hogy szétrepedjen az ég is, mint a függöny, A gránit, a márvány, a durva szikla-öl, Hogy az egész látvány egy köd-gomolyba tűnjön S gőzpáraként szálljon a bús magasba föl.