LECONTE DE LISLE
Dezső Kosztolányi translation
Leconte de Lisle Afrikában született (Réunion szigetén) 1818 október 22.-én. Apja katonaorvos volt, aki nagyon szigorúan nevelte. Talán már ekkor ébredezhetett a fiatal gyermekben a forradalom szelleme. Szülei kereskedőnek szánták. Ezért hosszabb útra küldik őt, Indiába, a Szunda-szigetekre. Itt tárult ki előtte az őstenyészet, a tenger panorámája, amely későbbi verseiben is visszatükröződik. Az új élet nem ízlett neki, Franciaországba tért, Rennesben jogot és ó-görög irodalmat tanult. Megjelenteti első verseit. Még vissza-visszatér a szigetére. 1845-ben végleg megtelepszik Párisban. Itt szociálisták társaságába jár, de keresi az összeköttetést azokkal is, akik a görög nyelvvel és az ókori történelemmel foglalkoznak. Az 1848-as forradalom elvonja a könyvektől, üldözik és bebörtönzik. Tapasztalatainak hatása alatt a kreólok pártjára áll, a gyarmatokon lévő rabszolgák érdekeit védi, ellentétbe kerül a bátyjával, összevész vele és a bátyja kis évi segélyét is megvonja tőle.
Később egészen művészi céljának él. Francia verseiben a görög mitoszt kelti életre, nyugodt, mindig korrekt ritmusaival egy új költői iskolát teremt meg, a „parnassien“-ek iskoláját. Érdekes, hogy míg nálunk ebben a korban a legteljesebb demokratizmus uralkodik a költészeten és a nép kincseit két kézzel veszik át a műköltők, a párisi poéták Leconte de Lisle példájára hadat üzennek a garabonciás szenvedélyeknek, görög istenekről írnak, szeplőtelen formát követelnek és mint művészi ideálról, a hidegvérűségről és az érzéketlenségről (impassibilité) prédikálnak. Leconte de Lisle ideáljai a klasszikus görögök: Homérosz, Aischylos, Szofoklesz. Nézete szerint a világirodalom azóta csak sülyedt. Az objektív lírát akarta megvalósítani, amely túl van a vér percnyi hullámzásán és az emberi szenvedélyek harcán. A romantikus költők őszinteségét és közvetlenségét olcsó kérkedésnek tartotta. Ilyen elvek mellett a költészete kristályos és tündöklő lett, a forma túlfejlődött és primitív indulatok elcsenevészedtek benne. A parnassienek fellépése művészi reakció a romantikusok egyéniség-kultusza ellen. Érdemük az, hogy a művészetet mindenekfölött becsülik, a formát megtisztítják a salaktól, új színeket és új árnyalatokat találnak és hangsúlyozzák minden művész és minden művészet arisztokratikus voltát. Nagy csomó fiatalember vallotta ezeket az elveket – ma már a legelső francia írók – akik hetente találkoztak Banville, vagy a mesterük, Leconte de Lisle lakásán.
Hírnevét 1870-ben alapította meg. Addig sokat küzdött, görög órákat adott, szűkösen élt. 1870-ben magának Napoleonnak is feltűnt, aki havonta 300 frank járadékot utalt ki neki és a szenátus könyvtárnokává tette. 1886-ban Victor Hugo helyébe az akadémiába választják. 1894-ben egy barátja birtokán meghal.
Leconte de Lisle az egész modern költészetre hatással volt. A művészet-tisztelete imponáló, munkája egész. Az ókor mitoszát, népek történetét kutatta fel, hogy formát találjon a benne háborgó szenvedélyek kifejezésére és a görög mondához menekült, hogy a mai ember pesszimizmusát megszólaltassa. Ragyogó svádája van ahhoz, hogy tagadja az életet. A színei káprázatosak. Forró fényben lihegő partokat mutat, alélt virágokkal, langyos, világoskék tengereket, egyiptomi és perzsa királykisasszonyokat, rózsaszín napsütésben, arany parazol alatt, egy elomló keleti hölgyet, aki a verendán a narghilét szívja, drágaköveket és tündöklő állatokat, a trópikus délben, egy karcsú jaguárt, amely ásít, egy jóllakott és böfögő lajhárt az őserdő rügyező ágain, egy tigrist, egy párducot a páfrányok közt, egy oroszlánt, egy sast, egy kengurut, egy elefántot, egy pumát, amely véres bajusszal figyel, mint egy kecses és gyilkos cica. Sokszor az az impressziónk, hogy állatkertköltő. De ez a sok szín csak köpenye a pesszimizmusának. A tagadáshoz, a sötétséghez minden színt összeszedett, a görög, a skandináv, a gót, a perzsa, az ind mitoszból, az állat- és a növényvilágból. Középkori temetőkbe vezet, ahol fagyos göröngyök közt visít a szél, a halottak fekszenek a havas szemfedél alatt, a hold vigyorog a keresztek fölött. Kívül minden arany, belül minden fekete. A tigris szája olyan, mint a rózsa, a foga, mint a gyöngy, de belül gyilkos és csúf fenevad, a tigris is a pesszimizmust hirdeti. Schopenhauer írta: „csak nézni szép, lenni azonban rettenetes“. Ezt az ellentétet Leconte de Lisle poézissel fejezte ki, különös és színes pesszimizmussal. A pesszimizmusa cifra.
LECONTE DE LISLE
Egész életében görög nyelvekkel bíbelődött, régi papíruszokat olvasott nagyítóüvegen, lefordította az Iliast is és az Odysseát, de a tiszta és nyugodt görög harmónia nem az övé, tépett és dúlt a lelke, ideges a víziója, nagyon közel élt a modern kétségek kráteréhez. A feje mint egy görög istené. Homloka meredek, a vonásai nyugodtak, a koponyája kupolás. Mégis: modern lélek.
A görögsége is cifra és ideges. Talán azért értjük ennyire mi, akik ma élünk. Hiába hitt a poétai elvében, az impassibilitében, mégse szenvedélytelen és mégse egészen hideg. Vonalukban a görög szobrokat utánozza, utolérhetetlen bravurral. De a szobrokat – mint szecessziós szobrász – tarka színekkel mintázza, a homlok márványból van, az áll jáspisból, a fül krizoprázból, a szem helyén pedig két óriási brilliáns ragyog. A klasszikus alexandrinusok végén rímek – gazdag és különös és keresett rímek – csilingelnek. Tarka és barokk művész. Csak a pátosza ókori. A tüdeje nagy és elfáradhatatlan, ércből való, mint egy homéroszi harci harsona.
MUNKÁI. Poèmes antiques 1852 (Antik költemények), Poèmes barbares 1862 (Barbár költemények), Poèmes tragiques 1886 (Tragikus költemények), Derniers Poèmes 1895 (Utolsó költemények).
IRODALOM. Lehotai: Leconte de Lisle (Magyar Szemle 1908), Halasi Andor: Leconte de Lisle (Élet 1913), Bálint Lajos: Leconte de Lisle (Magyar Hírlap 1913 január 14), Kosztolányi Dezső: Leconte de Lisle (A Hét 1913).
Leconte de Lisle verseiből sokan fordítottak: Radó Antal (Idegen költők albuma), Vargha Gyula, Zempléni Árpád, Fiók Károly, Hegedűs István, Szabados Ede (A XIX. század francia lírájából, a Kisfaludy-Társaság kiadása, II. kötet), Gábor Andor, Juhász Gyula, Halasi Andor. Az „Erinniszek“ című versesdrámáját 1913-ban Ivánfi Jenő fordításában mutatta be a Nemzeti Színház.
HOMÉRI HARC LECONTE DE LISLE Mint a legyek a rothadó ökörre Szállnak nyüzsögve, forrva a napon, Kócoshajú csapat rohan vakon, Vad lárma közben, harckéjtől hörögve. Most összecsapnak, vak zavart idézve S rekedt sóhaj, nyögés hallatszik ott, Itt egy szekér fut, ott bitang csikók, Csillámlik a pajzsoknak kancsal érce. Vonítva száll a síkon a vicsorgó Kigyóhajú csatár, a szörnyű Gorgo S párázik a nedves gyöpön a vérköd. Arany szobáján Zeüsz dühöng mogorván Leugranak az istenek s e tornán Kétségbeesett, vad harcot vívnak értök.
SARKVIDÉK LECONTE DE LISLE Halott világ, tajték köröskörül, Fölötte rézfény, örvényszáj alatta, Forrongó bércek szürke kör-csapatja, Min a magasba bús, fanyar köd ül. Tömbök közé gyűrt ég, rideg pokol, A vak-sötétbe sok bús síri hang van, Éles sikoly, kacaj sír fájva, halkan, A szél vaskürtjét fújva bujdokol. Hullám-mosott hegyormon ősi gyászba, A régi ködnek istenei fázva, Megfagyva alszanak hideg odúkban. Jön a hótól fehérült szörnyű medve Nehézkóros nyakával integetve És nyálaz a kéjtől elittasultan.
AZ ÉG LÁMPÁJA LECONTE DE LISLE A csillagok aranyláncán lecsüngve Az Ég Lámpája ringatózva lóg Az óceánra, a fekete űrbe És béke leng, oly puha, mint a csók, Komoly vizek zsolozsmáznak körülte, Az Ég Lámpája ringatózva lóg A csillagok aranyláncán lecsüngve. Fénnyel füröszti e nagy végtelent ő Gyöngyöt dobál a tájra hallgatag, Ezüst ruhába van az árnyas erdő, A fészkek a pálmákon alszanak, Mert jő az álom, a csendet jelentő, Gyöngyöt dobál a tájra hallgatag, Fénnyel füröszti a nagy végtelent ő. Ó Hold, a semmiben, a mélyben, éjben A bús halottak napja vagy talán, Te vagy a fényes és szelíd fehér menny? Ragyogj, ragyogj a sírok kőfalán, Terítsd széjjel az álmok köpenyét lenn, A bús halottak napja vagy talán Ó Hold, a semmiben, a mélyben, éjben? Ott béke van örökre, mindörökre Éj! Csönd! Mért szállanak a sóhajok? Mért nem borulsz a fájó gyönyörökre, A sebre, amely lázasan sajog? A szenvedőre, aki sír hörögve? Éj! Csönd! Mért szállanak a sóhajok? Ott béke van örökre, mindörökre. A csillagok aranyláncán lecsüngve Az Ég Lámpája ringatózva lóg Az óceánra, a fekete űrbe És béke leng, oly puha, mint a csók. Komoly vizek zsolozsmáznak körülte, Az Ég Lámpája ringatózva lóg A csillagok aranyláncán lecsüngve.
HJALMAR SZÍVE LECONTE DE LISLE Világos éj, jeges szél… Vércsatakban A héroszok sír nélkül alszanak. Üvegszemük meredt, kezükbe kard van, Fejük felett sötét holló-csapat. Búsan világol a hold jégkorongja Feláll Hjalmar a holtak között, Kezét a csonka markolatra nyomja, S párás sebajka csendbe gőzölög. – Kiben van itt még egy kevés lehellet, Hej, hol van a sok víg, erős legény? Reggel vidám dalt zúgtak még a mellek, Mint a rigók a bokrok sürején. Mind néma. Sisakom tört, roncs a fegyver, Lazult, kopott az elnyűtt, ócska bárd. Vérzik szemem. Zajt hallok, rémesen ver Tengerzúgása s érzem a halált. Jőjj drága Holló, emberhús falója! Tépd fel szívem, itasd vascsőrödet, Testünk a romlás holnapig megója, Szívem Ilmer lányának vidd, öreg Most Upsalába sör foly, éji Holló, Korsó kocog, dalol a jóbarát, Villámsebesen szállj, te puszta-bolygó, Vedd a szívem s keresd a bús arát. Ott fenn ül a varju-csapott toronyban, Éj-fürtje lóg, bús arca hófehér. Ezüst függője szikrás fénybe lobban, S szemfénye csillagtűzzel is felér. Menj bús követ a halvány lány lakába, Vidd el szívem s jelentsd a viadalt. Mutasd meg azt, hogy még holtan se gyáva S reád mosolyg Ilmer leánya majd! Én meghalok már. Vérzem száz sebembül, Időm lejárt. Hull a rőtszínű csöpp. Testem vidáman majd a napba lendül S a fényes Istenek közé ülök.
ANAKREON-UTÁNZATOK LECONTE DE LISLE A KANCA Ó ifjú kanca, te tüzes szemű, A merre futsz, ledől a gyenge fű, Szádon havas ezüst-tajték szalad, Csorgó verejték mossa oldalad. Trák pusztaságnak virgonc gyermeke, Nyerítesz a parton, élettel tele, Bontott sörénnyel szállsz s le nem bukol, Még a sebes dámvad sem ér utol. De térded nemsokára meglazul, S hiába küzdesz, birkózol vadul, A földre rogysz s nem sért a hódolat – Zabládba mar majd hófehér fogad A KUPA Vedd ez ezüst tömböcskét, fürge ötvös, De ebből harci szobrot mégse tördöss, Inkább hasas és öblös serleget, Hol a tüzes bor lázasan pezseg. S falára a Pleádokat ne vésd: Legyen rajt a vidám menád-tömeg, Metszd rája az aranyló fürtöket, A gömbölyű hordót, a víg szedést, Hol a szedők a pénzelő lakosnak, Bíbor lábakkal fürtöket taposnak, Hogy rajzaiddal Évoét elénk hozd S lássuk víg Aphroditét, édes Éroszt, S égjünk a sok tüzes szívű szüzér, Kiket díszít a verbénás füzér. A MÉH A zöld hegyen Érosz, kérkedve fenn, Meglopta a köpűt egy reggelen; De rajta kapta őt egy méhike. Hozzá repült s megszúrta sebtibe. Könnyekbe fulva állt a balga isten, Ujjára fújt, hogy nagy baján segítsen. S feledve íjját, rőten a haragtól, Cyprishez átszállott sietve akkor: – Anyám, sebet kaptam egy kis kígyótul Megmart fulánkja… szólt s esengve sírt is. Mosolyosan szólt a szavára Cypris: – Te oly sebet szúrsz majd, – mely sohse gyógyul…
BOZÓT LECONTE DE LISLE A száradó füvön, ahol a bódító Vad nap felé tekint a vérvörös kigyó, A szörnyű fenevad már bóbiskolni kezd, Hatalmas gyomra lóg és karmokat mereszt. Szájából perzselő lehellet láza száll; Rózsálló nyelve lóg, nyelvén ezüst a nyál; Szügyén, mely lángoló, mint egy rakott kohó Rángó jóllét böfög s pofája oly mohó. Körötte tompa csönd, nehéz, vihar-teli. A sunnyogó párduc gerincét íveli; Az óriáskígyó lapos és pikkelyes Fejével a fügék közt valamit keres; Tündöklik, zizzen a fényes kőrisbogár, A csíkos tigris úr fejénél szálldogál, Kit lángoló verő, iszonyú láng füröszt, S kék ég alatt pihen, az összesült fű közt. De már az árny terül a mély erdők felül. A tigris áthevült forrongó vére hül; Szél libben a füvön; zizeg a gyenge nesz; Ocsudik, széttekint, mordul fület hegyez. A puszta néma még. A tükrös csermelyen, Hol a lótusz virul merengve csendesen. Nem látni dámvadat, remegve habozót. Gazellák léptitől se reszket a bozót. Az éhség marja fel mozgó sovány hasát; És összekuporul, halálos némaság; Nyújtózik, vánszorog, kapálja a talajt, Ösvényt szagol, amely kivisz a síkra majd, Ásít és talpra áll, untatja a magány, És gyászosan vonít a csúnya éjszakán.
AZ OROSZLÁN HALÁLA LECONTE DE LISLE Öreg vadász volt, künn élt a vadonba, Sötét ökörvér volt az itala. Bámulta a síkot, tengert borongva, S bőgött a pusztán búsan, egymaga. Majd kárhozottan sinylődött a hitvány Fogságba, nézte bamba csőcselék. Dobogva járkált a nagy vaskalitkán S a rácsba zúzta óriás fejét. Hogy nincs menekvés már: belátta végre. S akkor otthagyta vizét, husát; Megölte az éhség s a szomjuság. Ó szív, te forradalmas görcsbe sinylő, Ki sírva vergődsz a föld ketrecébe, Vajjon miért nem mersz úgy tenni, mint ő?
A JAGUÁR LECONTE DE LISLE A barna lejtőkön arany sugár ég, Fényes habokba mosdik a vidék; De a síkokra ráborul az árnyék, Borzongva jő a hűvös, esti lég. A gizgazos, zsombékos, csúnya posvány, A meztelen szirt, a fa, a homok, Indul-mozog és a magányból ocsmány Sóhajjal az új felé zokog. A nagy folyó sötéten bugyborékol, A hold meszes párákon át kigyúl, Fel-felcsillan egy kajmán háta néhol A hold kemény-hűs sugaraitul. Az egyik éhesen kúszik az árra, Csattog kovácsolt állkapcsaival; A másik kérges vas-torkát kitárja, Hogy fújja át az éles szélvihar. A jaguár a mahagoni-lombban Vár hunyt szemekkel, lesve, komolyan, De szimatolni kezd az orra nyomban, Friss hússzagot sodor a szélroham. Izmos farán ül, űzi vad kívánság, Foggal-karommal pedzi a tusát, Vérszomjasan tépázza a fa háncsát, Rózsás nyelvével nyalja bajuszát. Majd körbe szökken izmos, könnyű farka, A fához vágja a sóvár lesen; Lapos fejét kemény talpára hajtja S alvást mímelve horkol édesen. Egyszerre csend lesz, fekszik, mint a szikla, A gallyak közt, aléltan és sután, Most egy kövér ökör siet a síkra És gőz lövell ki tágult orlyukán. Hármat se lép. Már megkövül egészen: Ott a facsúcs zöld rejtekébe fenn, Agát-arany, két óriási vér-szem Mered reá szikrázva, nesztelen. Bután inog már roggyant-béna lábán, Felbőg, hogy mégse hagyja el magát; A jaguár lejő prédája láttán, Megkapja biztosan puha nyakát. Az ökör enged, villás szarva port hány, Legyőzte a vad szörnyű ereje. A jaguár szorítja őt mogorván, S őrült iramban vágtat el vele. Köröskörül ijesztő puszta ásít, Holdfényben úszó nagy szikláival, Az ökör vérzik, kéjeleg a másik, Megrészegíti a friss vérital. Fekete éjbe tűnnek mind a ketten, A horizon tág, széles és süket; Zajuk a csöndbe sikkad el rekedten, Éjjel födi bús küzködésüket.
A JAGUÁR ÁLMA LECONTE DE LISLE A mahagóni fák alatt virágdagály, S a rekkenő légben, hol dongók raja száll, Az összefont sűrűn, egy óriás galyon, Hintáz a lármázó és cifra papagály, A sárgahátú pók s a fürge vadmajom. A ló- s ökör-ölő jaguár idejön, Megáll a vén fák közt, a mohlepett közön, Fáradtan és búsan, szemébe holt közöny. Farát megdörzsöli egy fába reszketeg, Elpetyhüdött ínye friss, hűs vízért eped S kitör a száján egy halk-tompa böffenet. A zajra futni kezd ijedten az arany gyík, És útja a gyepen cik-cakosan aranylik. Majd a sötét sűrűn, hová nem hat sugár, A sziklán elnyúlik az álmos jaguár, Nyaldossa a lábán az éles karmokat, Álmos aranyszeme káprázva pillogat, S amíg rest ereje vad kéje száll reája, Csóválja farkát és borzolja oldalát, Prédáról álmodik, körötte pusztaság És vére szomjazván a karmait bevájja Egy vadkan bika puha-meleg húsába.
A NAP HALÁLA LECONTE DE LISLE Tengerként zúg a szél, az őszi szózat, A panasza oly ünnepi, komor, Lombot cibál, búcsúzva bújdokol S a fát pirosra festi véred, Ó Nap! Levélcsomón kavarganak a vészek; Álmot kínálva lassan jő az est, Az árnyba mindent bíborosra fest S görcsös, kopasz galyon libeg a fészek. Hunyj, hunyj kevély Nap, fáklyafény pihenj te! Fényes szőnyegre csorran ki a véred Mint összetört, véres szívünk szerelme. Halj meg – te felkelsz! Jó reményre fekszel, De visszatér-e a hang, láng s az élet Ha majd szegény szívünk megpattan egyszer?
CSILLAGHULLÁS LECONTE DE LISLE Omoljatok ti gyöngyök, Bús csillagok a habba már. Úgy lángol a vörös köd, Úgy tündököl a láthatár; Szikrázik a rózsás Kelet, Kacagnak a betyár szelek, A hullámon tűzszikra jár. Omoljatok ti gyöngyök, Bús csillagok a habba már. Zuhanjatok csak szerte A titkos óceánba ti. Nap tűz le a hegyekre, Lángolnak izzó ormai. Sikoly, kacaj, dal kél ezer, A harmatos fa szíve ver, A légbe zúgást hallani. Zuhanjatok csak szerte A titkos óceánba ti. Repüljetek suhanva Ó messze földek, édenünk! A hajnal érces ajka Nevet s kigyújtja a szemünk. Testén ragyog a lángruha, A víz smaragd, a víz puha S arany tüzet mutat nekünk. Repüljetek suhanva, Ó messze földek, édenünk! Siessetek Nyugatra, A néma éjbe, csillagok! A sürű, zöld utakra, Hol a nap tűzszeme ragyog; A tavakon a szarvas, őz Vizet zavar, vigan időz S a lárma már megint nagyobb. Siessetek Nyugatra, A néma éjbe, csillagok. Ki hullik, az mind boldog, Feledtető sok lámpaláng! Ki mint ti, bús koboldok, Forog kihűlt csillag gyanánt. Oly édesjó a béke lenn, Aludni csöndbe, nesztelen, Hol nem les orvul senki ránk. Ó adj örök békét nekem Feledtető sok lámpaláng!
SOLVET SECLUM LECONTE DE LISLE Elhallgat egyszer e fonák zsivaj! A szélbe reszkető sikoly kihal, Elnémul a haláljaj, a boszú-szó, Mit égre zúg most az örvényben úszó, A lárma, sírás, vád, sóhaj, keserv, bűn, A test s a szellem egycsapásra megszűn! S elhallgat a király, a csőcselék, Nem zúg rekedten a börtön feléd, Hallgatnak az erdők s a tengerek, Mind, aki e pokolba hentereg, Oszol-tűnik, mi itten ölt meg égett, Elmúl a sárba túró földi féreg S az űrbe bolygó, kóbor éji lob! Egy gondolat s minden hallgatni fog. És ez nem akkor lesz, ha majd az ember Egy másik édent és új életet nyer, Se, hogyha rózsás fűbe kéjbe fúl, Se, hogyha sírban alszik végre, túl; De, hogyha e meddő Golyó kizökken Unott futásából kaján örömben, Vakon, bután rohan végsőt hörögve S észtvesztve táncol a szabad körökbe, Megostromolja az eget vadul, Vén kérge róla megropogva hull, Felmennydörög sós óceánjaival S kialszik a víztől a lángvihar És a világszülő sáromladékon Az űrben új lét kel s vesz a mulékony.
REQUIES LECONTE DE LISLE Távol azoktól, akiket szerettem, A szép napoktól halkan távozom. A meseország ott ragyog megettem. Megállok még a sziklacsúcsokon Az égen, az alkony alvó egén, Repül reményem, a végső remény. Boldogtalan! törődj be végzetedbe; Az ifjúság többé el nem bűvöl, Hiába az emlék, így végezed be, Az égre nézz s ne félj a könnyütől, Hulljon le a sok igéretlevél, Szerelmed, álmod, mit nem ízlelél. Mit sem ad az idő, bármit igérget, Nem zöldül a rom, a hamu soha. Holt hamvaid add át a kósza szélnek, Aludj, a sír oly édes nyoszolya. Az éjszakába lelj új gyógyszeret És lásd be, hogy már senkisem szeret. Az életünk ilyen, el kell viselni, Az őrült lázad és a gyenge sír; A bölcs nevet és terhe néki semmi. Szállj hát a mélybe, hív az enyhe sír. Ott lenn a zaj, a háború pihen, Boldogtalan, aludj hűs mélyiben!
AZ UTOLSÓ EMLÉK LECONTE DE LISLE Meghaltam. – És szemem még sincs lezárva, Csak járok az örvényes éjszakán, Oly csöndesen, mint lassú népek árja. Búsan lehell a sír fuvalma rám, Bolygok bitangul, évek óta, resten, És társam az Ür, az Éj, a Magány. Napom lejárt. Nem érzem a sebet sem, Az élet ez, vagy a halotti párna? Nap! Álom! – Semmi. Menj, menj kósza testem. Zuhanj! Szemembe tátong az űr árnya, Az elmúlás nyugalmas éje elnyel, Meghaltam. És a semmiség zilál ma. Hát e kísértet, e hang és e sebhely? Rég kaptam, a tusakodó életen. Ó éj! Borulj le, éj! – És csöndbe fedj el: Szívem megették. Ó emlékezem.