ARNO HOLZ

NINON ARNO HOLZ Ninonnak hívják. Az anyja éjszaka narancsot árul, lenn a weidendammi hídnál. Ámde ő szobacicus. Kis cipellők. Oly kacérok. És kacér a főkötő is, mely a göndör, szép fejecskén hófehéren imbolyog. Ám a huncut kis szobornak, amely szemben a tükörrel kuksol a Makart-csokornál, semmikép se imponál. Jól nevet, ha néha reggel pávatollával porolja, sőt az óra is figyelmez, mit beszél a kis szobor. „Légy szíves, kedves fiacskám és ne illegj oly kacéran. „Ninon“-nak hív asszonyod ma? Menj, hisz ez nem a neved. Örzsi vagy. Szegény apádnak fönn a holdba volt a földje, Három év előtt New-Yorkban halt meg, mint cukrászinas. Az anyád él. Sánta, kancsal, és tubákol. Máskülönben éjszaka narancsot árul künn a weidendammi hidnál.“

A SZOMSZÉDAIM ARNO HOLZ Sötét udvarra nyílik ablakom, kormos falak, piszkos tetők előttem, de bizony amióta itt lakom, víg filozófként már belétörődtem. Ha kinyitom a bús, kis ablakot szobámba friss lég, édes napmeleg jön, nem fázom és sohase koplalok s csak egy kis írás az egész teendőm. Csak egy kis írás, hogyha egyedül a könyveket búvárlom órahosszat egy-egy érzésem dalba sikerül s a dallamos sor ríme szórakoztat. Ilyenkor fejemen dicsfény lebeg, gazdag szívem egy napfényes, nagy oltár; boldog lehetnék és elégedett, de szomszédságom rosszabb a pokolnál! Nem fuvolás ő, kinek ásatag nótája az „utolsó nyári rózsa“, se tánczseni, aki órákat ad s a zongorának bomlott virtuóza: Egy varga, és ha az éj árnya jő, vén csizmatalpakat izzadva foltoz, mellette ül és kötöget a nő, porontyai meg sírnak a dologhoz. Én Istenem, e bús sirás miatt álmomból ó de sokszor fölijedtem! – Láz rázta meggyötört tagjaimat, hogy szertenéztem fázva, fél-imetten. Ríttak a varga éhes magzatai, a csecsemő már hörgött a sírástól – s ilyenkor úgy rémlett, hogy valaki nekik három fekete ágyat ácsol. Tompán dübörgött egy kopott kocsi s a szürke ház előtt megállt setéten, kivitték őket a gyász zsoldosi a rozoga, sötétlő gyász-szekéren. Kortyintott egyet a részeg kocsis, girhes gebéit káromkodva verte, túl voltak ők már árkon-bokron is, de a gyereksírást hallottam egyre! És akkor is kísértett e sírás, hogy ablakomba nevetett a reggel, s szemembe búsan ült az éji láz hogy írni kezdtem tétova kezemmel. Mit ért a víg, mosolygó bölcseség? Légváram megdőlt, a dal kedve meghalt! nem mert sötét volt a rút, szürke lég, de mert elnémult a síró gyerekhang! Sovány kenyérért koldul a szegény és szívtelenül gyűri le a gazdag; ez boldogul, tétlenkedik henyén s érette milliók pincében asznak. A gazdagokra selyemágy omol, ha pezsgős éjre ráderül a hajnal, mig lámpafénynél a sápadt Nyomor virraszt fehéren, vacogó fogakkal. Ó, Istenem, miért van ez, miért? Úgy nyom e szörnyű kérdés, mint az ólom. Még énekemben is e gond kisért, síró dalomban is ezért vívódom. Nincs más a földön, mint vak, szürke gond? A múzsa is a szennyet vájja-túrja – szívem egykor dalok víg fészke volt s ma hallgatag gyászol, mint egy köny-urna.