JEAN RICHEPIN
Dezső Kosztolányi translation
Jean Richepin Médeában, Algirban született 1844 február 21.-én. Párisban tanul. A német-francia háborúban részt vesz. Utána kalandos életet él, Nápolyban és Bordeauxban hajósinas, hordár, matróz, később színész és csavargó, de közben verseket ír és készül első könyvére. 1876-ban megjelenik a verseskönyve, amelyben a koldusok életét festi sok színnel és szívvel. Regényeiben és elbeszéléseiben ugyanaz a forradalmi vérmérséklet, mint verseiben. Erőteljes, bizarr, megrázó. Nemrégiben választották be az akadémiába.
Richepin mint ember is érdekes. Egyidőben levetette frakkját, eldugta gyémántgombjait és két hétig nomád módra a sivatagban lakott, sátor alatt. Minden kalandra hajlandó. A vére állítólag turáni. Egyik verssorozatában, a „Marches touraniennes“-ben olvassuk, hogy atyafiságot tart velünk, szereti a keletieket és gyűlöli a fehér árjákat, akik csenevészek, kiéltek, ősi kultúrától betegek. Cigány és egy kicsit barbár is. A francia nyelvvel sok baja van. Nem elég durva, nem elég barbár, nem elég zsíros neki. Breton szavakat kever beléje, amelyeket maguk a franciák se értenek, elmegy a lebujokba és kölcsönkéri a koldusok argotját, a kucséberek éjszakai nyelvét, ha pedig ez se elég, ott vannak a tájszótárak, az orvosi könyvek és a saját szóalkotó leleménye. Richepin-t nem lehet szótár nélkül olvasni. Azzal a céllal írta első verseit, hogy az olvasó átgondolja, végighaladjon az okláncolaton, amelyben minden strófa egy-egy láncszem, végül pedig szükségszerűen eljusson az ő meggyőződéséig s örüljön az életnek, a hideg észnek és a természetnek. „Az a fanyar bor, amelyet ősi hegyeimben szüreteltem, nem a paloták tejfölösszájú kölykeinek való. Ehhez gyomor kell és hatalmas koponya.“ A költészetet tudományosan fogja fel.
Richepin mégis csodálatos. Ha a tudományoskodása és a pedantériája néha bántó is, a temperamentuma elragadó. Van benne egy demagóg, de van egy nagy-nagy költő is. Danton és Baudelaire együtt. Ezek a durva eszközök egy temperamentum túlságából születtek s egykor szükségesek voltak, érzést takartak, csak később lett belőlük kérkedés, öncél és szónoklás. Orientális pompával ragyognak a rímei. Dúsgazdag ritmusainak van valami harci muzsikája. A tengert szereti. Szereti az erős effektusokat. Regényalakjai többnyire koldusok, csavargók, tengeri kalózok. Hallatlan fájdalmakat, ősemberi grimacet mutatnak és görcsben vergődik ő is, a lirikus. Richepin férfi. Dagályos, de nagyszerű. A lírája oroszlánhangú. Csupa őserő és lendület.
MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: La Chanson des Gueux 1876 (Koldusok éneke), La Mer 1886 (A tenger).
IRODALOM. Szász Zoltán: Jean Richepin (Nyugat 1908 március 16), Elek Artúr: A csavargók poétája, Richepin (Nyugat 1911 december 1), Kosztolányi Dezső: Richepin (A Hét 1911).
Richepin verseiből többen fordítottak: Endrődi Sándor, Zempléni Árpád (A XIX. század francia lírájából, a Kisfaludy-Társaság kiadása, II. kötet), Bod, Makai Emil, Heltai Jenő, Gábor Andor.
A RAVATAL JEAN RICHEPIN Az éjben és az altató Magányban oly bús a hajó. Fehér a hídnak árnya fönn. Jobbról-balról a néma árnyba Lobog-lobog két vaksi lámpa, A hab zokog, hull-hull a könny. Két gyertya közt egy fiatal Szűz nyugszik itt. Bús ravatal! Fölötte a vak semmiség. A templom is üres egészen, Magamban borzadozva nézem E hallgatag, bús gyászmisét.
KÖD A TENGEREN JEAN RICHEPIN Tintás ég. Csúf habok. Istentelen ködök! Hajónkra rátapad a sűrű tenger És gurguláz és szüntelen vizet nyel. Fönn a siket légben a jelharang köhög. Nyakig ruha vagyok és ponyva, ám azért Belém süvölt a fagy, arcomba fú már, Bebugyolálva állok, mint a búvár, A sisakom turbán és vászon-rongy a vért. Minthogyha tollpihét szívnál, nem levegőt. Ólom-látcső simul meredt szemedre, Az árbóclámpa a magasba lengve, Mint távoli csillag pislog az éj előtt. Egyszerre valami bús lárma ér utól, A hangja tépett s elhal félve, halkal. Zúgj, jelharang. Ki tudja, merre nyargal? Egy óriás fantom árnyéka megsurol. Hahó, hahó fiú! A jelharang köhög. Egy kószáló hajó siet előre. Jó éjt, öreg. Te vagy a hajó őre? Tintás ég. Csúf habok. Istentelen ködök.
A TŰZ ÜNNEPE JEAN RICHEPIN Ez a tűz ünnepe. A mély vizek felett Az őrjítő forróság nő nyugodtan, A nap okádja aranyos habokban, Mint egy dühös Vezúv s mindent-mindent befed. Halványkéken cikáz a tompa-sárga ég. A gőzfürdőszerű víz forró üst már. Hullámain olvadt, folyós ezüst jár. Ez a tűz ünnepe. A víz tajtéka ég. A tűz birokra kel a bús sötéttel. Hiába lebben a fekete éjjel, A hab, a széltől verve, neki támad; És mégse tágít a kevély, pogány nap; Küzd és a víz tüzes párnája lesz már, És a legyőzött éj is foszforeszkál.
TENGERÉSZEK A TEMETŐBEN JEAN RICHEPIN Ó, boldog az, ki meghal itt S csalit Takarja el alant! Társával a sír mélyiben Pihen, S lágyan födi a hant. Csöndben hever a sírhelyén, Szegény, Tündöklő ég alatt. Barátja, ha szép az idő, Kijő, Bucsúzik hallgatag. És a fejfánál ülő Szülő Letérdel, könnyet ont; És csontja a friss könnyütül üdül, Bár elfedi e domb, Elmondja nékünk itt a fán A szám, Agg, ifjú volt-e még? A szenvedés, a halk-szavú S a bú, Említi a nevét. De hogy tépázza azt, a kín, A kin Győzött a tengerár. S a mély vizekbe egyedül Ledül És nem jut földbe már! Ah! szemfedője szallaga Csak a Zöld és zavart füvek. S ragadja testük hallgatag A hab, Szemük meredt üreg. Ó, boldog az, ki meghal itt S csalit Takarja el alant! Társával a sír mélyiben Pihen S lágyan födi a hant.
A KÖNNY ANALIZISE JEAN RICHEPIN Ó könny, miben a bánat szétoszol, Mintahogy a villámos, kormos égen Eltűn a felleg az esőbe szépen; Ó könny, te enyhe, te szelíd mosoly, Nyel a szerelmes győztes csók között, Mint a nap, amely a viharba vissza Tekint és a szivárvány fényét issza; Gyémántnedű, szívünket öntözöd. Harmat voltál, mely eddig csendbe rezgett; De Vauquelin, Fourcroy vegyelemzett; Lombikba főzött, hevített sokat És megfejtette végre titkodat: Egy kis mészfoszfát, nyák, víz, szóda, só, Gyémántnedű!… Ugy-e kacagtató?