GEORGES RODENBACH
Dezső Kosztolányi translation
Georges Rodenbach 1855 július 16.-án született Tournaiben. A családja sok nemzedéken át tollat forgatott. Brugesben folyt le a költő gyermekkora. Erről a ködös, ódon városról, régi házairól, különös embereiről írta később egyik legszebb könyvét. Tőle kapta melankóliáját is, amely minden versén, minden könyvén végigvonul. Belgiumban sokáig élt, csak 1876-ban ment Párisba, ahonnan ismét visszatért a belga fővárosba, Brüsszelbe és ügyvédi gyakorlatot folytatott. Ekkor a fiatal belga írókkal már erős összeköttetésben állott, munkása volt folyóiratuknak, a Jeune Belgiquenek. Később 1887-ben véglegesen letelepedett Párisban. Ott is halt meg, 1898 december 25.-én.
Rodenbach flamand eredetű. Költészete összeforrott a belga városokkal, a belga mezőkkel, azokkal az emlékekkel, amelyek egész életén parancsolóan uralkodtak. Lírájának is ezek az emlékek adják meg a karakterét: a végtelen, de csöndes és temperált mélabút.
MUNKÁI: Nevezetesebb verseskönyvei a következők: Le Foyer et les Champs 1877 (Az otthon és a mezők), Les Tristesses 1881 (Szomorúságok), Du Silence 1884 (Csönd), Le Miroir du ciel natal 1898 (Az otthoni ég tükre).
Georges Rodenbachnak még nincsenek összegyűjtve összes versei.
Egyik könyvét – Les Vierges – Rippl-Rónai József illusztrálta.
VASÁRNAPOK GEORGES RODENBACH Vidékies, sötét vasárnap-délután! A város alszik s lehajol a gondhoz, A szélkakas, mint vas-madár rikoltoz Valami háztetőn, közönyösen, tunyán. A szélbe kóborló, vak rémület zajog. Ritkán tűnik fel ember künn a járdán: Papok, csuklyás parasztnők mennek árván. Vecsernyéről jövő, imádkozó anyók. A nő unatkozik s kinéz az ablakán, Belémered az űrbe és magányba. A függönyök mögött a vén palánta Sorvadva hal meg. Az unalomtól talán. Ne merj a függönyön át betekinteni Az ősi házba, a tágas szalonba, A vén falon – aranykeretbe fogva – Ott lógnak az ősök szigorú képei. Meggyszín csipkéjük ring, pompázik a zeke – A címerük a kép aljába festve – S ők bámulják, hogy csillagzik az estve, Hogy alszik el puhán a város élete. És a vén fészkeken bús sejtelem suhan: Beléjük fut a rég letűnt Középkor! Mint amikor az éjjel árnya szétfoly S lámpákba bújik el a nap szomorúan. A virrasztó lámpák fényük búsan vetik, Mint néma gyászban álló tisztes őrsök, Kihunyt tüzet, kihunyt emléket őrzők, Minthogyha egy istent gyászolna mindegyik. A bús harangok meg zokogva konganak, A rozoga harangláb összerezdül S úgy döng a hang a városon keresztül Mint a koporsón az utolsó föld-darab.
Ó! AZ ESŐ! GEORGES RODENBACH Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek! Fonalak az Idő vén orsajáról! Az évek fájó könnyei pörögnek! Ó! az eső! az ősz! ez esti fátyol! Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek! Ki mondja el, mily szomorú az égbolt, Felhős temetőútjain a víznek, Hol mélabúsan ballag egy sötét folt S ravatalon csillaghalottat visznek, Ki mondja el, mily szomorú az égbolt? Esik, esik és még a csönd se hallja; A halk eső a lelkünkön setétül, Mint régen eltűnt dolgok bús siralma, Mint a könny a halott lezárt szemébül, Esik, esik és még a csönd se hallja! Az eső régi álmaink hurokja! S vergődnek ők a szálak tömkelegjén, Dalos madárkák meghalnak zokogva, A vízbogokban, a fényért lihegvén. Az eső régi álmaink hurokja. Mint a szárára csüngő néma zászló, Olyan a Lelkünk a bús, esti gyászon, Ha hull az eső, a téllel csatázó, Olyan a Lelkünk, ázott, lomha vászon, Mint a szárára csüngő néma zászló.