MODERN KÖLTŐK

KÜLFÖLDI ANTOLÓGIA A KÖLTŐK ARCKÉPEIVEL

BUDAPEST

„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA

RÉVAI-BIZOMÁNY

MINDEN JOG – A FORDÍTÁS JOGA IS – FENNTARTVA

Ez a könyv az új lírát szólaltatja meg. Félve írom le: majd az egész világ líráját. Hogy mi az új líra, azt inkább érezzük, mint tudjuk. Vannak itt költők, akik már kétszáz év óta halottak és hiányoznak innen olyanok is, akik ma élnek és minden versüket lármás irodalmi siker követi. De aki átolvassa a könyvemet, észreveszi, hogy bizonyos szempontból minden benne szereplő költő egytestvér. A faj, a vérmérséklet, a földrajzi hely – az egyéniségük – különbözőképpen színezi a verseiket. Túl ezeken azonban mindnyájan találkoznak abban, amit „modern lélek“-nek nevezünk. Ez a modern lélek köt össze velük. Csak a nyelvük tette őket érthetetlenné. Ha a nyelv kérgét lehántjuk, az idegenségük megszűnik. Az új kultúrával mind erősebben kidomborodik a líra általános emberi volta is. A líra majdnem minden ember számára annyira érthető, mint a muzsika. És ez megnyugtató. Megnyugtató, hogy a sok millió halandó nem áll némán egymással szemben, közölni tudja a keletkezése pillanatában ijedelmesen-egyéni érzéseit, amelyeknek színe és súlya ugyanolyan és ugyanannyi Tokióban, Madridban és Konstantinápolyban, mint Párisban, Krisztiániában és Budapesten.

Tíz évig dolgoztam a könyvem anyagán. Magán a könyvön alig egy évig. Az a tíz év, amíg a magyar köntösbe öltöztetett versek kötetté nőttek, az új magyar irodalom háborús korszaka volt. Azok, akikkel együtt küzdöttem az új líráért, hasonlóan sokat fordítottak. Csiszoltuk a nyelvünket idegen verseken, hogy a saját bonyolult érzéseink kifejezésére gazdag és könnyed, tartalmas és nemes nyelvet kapjunk. Nagy költőink hősi idiomát hagytak ránk, amelyen a mondanivalónkat nem mindig lehetett kifejezni: hajlékonnyá kellett tenni és acélosan-keménnyé. Azt se tagadjuk, hogy ezektől a költőktől tanultunk is, egy igazságot tanultunk, hogy hűnek kell lennünk önmagunkhoz. Amikor a modern líra még bitang jószág volt magyar földön, fémjelzett idegen verseket sorakoztattunk fel – érvként – hogy az utunkat egyengesse. Csatasorban állottak ezek a versek az új lélekért. Könyvemet nem is tekintem adattárnak és csak kénytelenségből – más szó híján – nevezem antológiának. Ez indokolja meg szeszélyes, egyéni válogatását is. Itt pusztán az én fordításaim szerepelnek, régiek, amelyek a nyelvemet egy más – tíz év előtt való – fokon tüntetik fel és újak, amelyek a könyvem számára készültek és eddig még nem jelentek meg. Ami egy nemzedék munkája, azt nem végezheti el egy ember. Ha társaim, a modern magyar költők mind csatlakoznak hozzám, akkor pár évtized alatt egy generáció egészen visszatükrözheti a külföld líráját. Teljességre nem törekedtem s ezt a beosztásnál is hangsúlyoztam, amennyiben a költőket és a verseket tüntetően nem csoportosítottam irányok, iskolák szerint, betűrendi vagy időrendi szempontból, hanem úgy rendeztem el, hogy egyik lehetően emelje és megvilágítsa a másikat. A szempontom pusztán a szépség szempontja volt. Van sok vers, amelyet feltétlenül szeretek, de egy és más okból nem akartam hozzányúlni és van itt sok olyan vers is, amely csak azáltal vált előttem érdekessé és értékessé, hogy a formába öntésére, a magyarul való megzengetésére izgatott. Eléjük rövid bevezetőt írtam s elsőnek gyűjtöttem össze a költőkre vonatkozó magyar irodalmi adatokat és a magyar fordítóik nevét.

Magáról a fordításról pedig ennyit. Az angol (amerikai), francia (belga), német, olasz, spanyol verseket eredetiből fordítottam, a szláv (cseh, lengyel, orosz, szerb) verseket szláv ismerőseim közvetítésével, nyersfordítás után, az északiakat (dán, norvég, svéd), a japánokat, a kínaiakat és a török verset pontos német, francia és angol szövegek nyomán. Ideálom a teljes formai, tartalmi hűség és a teljes szépség. De ha – művészi célokért – meg kellett alkudnom, akkor nem a szépséget ejtettem el. Olyan költőkkel állottam szemben, akik alkotásuk közben az intuíciót jobban tisztelték a szótárnál. Méltó, hogy az, aki megszólaltatja őket, hasonlóan gondolkozzék. Alkotásnak látom a műfordítást, nem reprodukálásnak. A művész azzal a verssel, amelyet a nyelvén új formába önt, olyan kapcsolatban van, mint az életével, amelynek rezzenéseit a saját verseiben rögzíti meg. Élmény a számára egy idegen költő verse. Az én munkám is ideges, lélekkel teljes átélés volt, sokszor percekig tartó öröm, sokszor hónapokig tartó viaskodás. Most, mikor útrabocsátom a könyvemet, úgy tetszik, hogy rajta nemcsak e sok-sok zseni életárama fut át, de az én életem is ott hagyta a nyomát és itt-ott a saját szavaimat is észreveszem, amelyek kedvesek nekem, szervesen összeforrtak velem. Eltüntethetném, kigyomlálhatnám őket, de nem akarom. Vele megbénítanám a verseket, megölném a ritmust, a vers villamosságát. Műfordításaim nem úgy viszonylanak az eredetihez, mint a festmény a festmény másolatához, inkább úgy, mint a festmény ahhoz a tárgyhoz, amit ábrázol.

Ugy érzem, hogy a festmény hűbb, becsületesebb, igazabb, mint a fotográfia.

Budapesten, 1913 november hóban.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ.