GUSTAVO ADOLFO BÉCQUER
Dezső Kosztolányi translation
Gustavo Bécquer született Sevillában 1836 február 17.-én. Egyik őse német órás volt. Korán árvaságra jutott és gazdag keresztanyja neveltette, aki később összekülönbözött vele, mert a tizenhat éves fiú verselgetett és nem akarta folytatni a keresztanyja által számára választott kereskedői pályát. Tizenhét éves korában bátyjával együtt Madridba megy. A spanyol fővárosban sötét nyomor szakad mindkettőjükre: éheznek, lakástalan csatangolnak, festéssel tengetik életüket. Bécquer fordítgat, újságcikkeket ír, tollát eladja, dilettáns írók potom pénzért veszik meg a költeményeit és a saját nevük alatt jelentetik meg. Bátyja, akit meghatóan szeret, 1870-ben meghal. Három hónap mulva – harmincegy éves korában – követi bátyját a sírba. A neve ekkor kezdett feltündökölni.
Bécquer emlékét ma a spanyolok rajongó kultusszal övezik. Dalait a falvakon énekelik és nemcsak magában Spanyolországban ismerik, de az egész világon mindenütt, ahol spanyolul beszélnek. Melankólikus strófáiban egy törékeny és modern lélek sír. Szelíd költő. A spanyolok túlzsúfolt, virágos nyelvén egyszerűen ír. Kerüli a rímeket, a képeket, a szigorú formát. A melódiával hat. Ő a spanyolok Heine-je.
MUNKÁI. Obras de Gustavo A. Bécquer, Madrid.
Verseiből többet lefordított: Radó Antal (Idegen költők albuma).
A TEMETŐ ÁRVÁI GUSTAVO A. BÉCQUER Szemét kinyitotta, De csöndbe lecsukták; Arcára vetették A hószinü gyolcsot; A néma szobából Kiment, aki ott volt, Zokogva az egyik, Hallgatva a másik. A földön a mécses Fellobbadozott még, A falra vetette A ravatal árnyát; S a tompa homályban Láthattuk a hulla Rajzát a derengő Falon feketülni. A hajnal is ébredt, Percent a sugára, S zajongva ocsúdott Álmából az ember. És az a fonákság, Életlobogás künn, Árnyékborulat lenn, Szívembe hatoltak: „Ó jaj, mily magukra Maradnak a holtak!“ Sietve cepelték A néma koporsót És letevék egy Kápolna ölébe, Behintve a testet, A pormaradékot Sötét lepedőkkel, Rőt gyertyavilággal. Elhalt a harangszó Síró muzsikája, Egy árva anyóka Morzsolta imáját; A templomon átment, A kis kapu kordult, És újra üres lett, Magányos a templom. Fenn a toronyóra Percent ütemessen, A gyertya viassza Sercent a sötétben. Oly mély szomorúság, Oly puszta sivárság Lengett körül engem, S a gyertya csak olvadt: „Ó jaj, mily magukra Maradnak a holtak!“ Ércnyelvü harangszó Kongott a toronyban Zokogva beszélte, Végső bucsuszóját. És gyászfeketében Lépdelt a rokonság, Barátjai mentek A hulla nyomában. Künn a temetőben, Egy ócska zugolyban A sír csunya gödre Megásva reá várt. Betettük a testét, Lefödve serényen, S hallgatva vonult el A néma kíséret. És a temetőcsősz Kezébe kapával Nótát dudorászva, Eltünt a sírok közt. Az éjszaka rebbent, Csönd szállt a sírokra, Úgy álltak előttem, Mint éji, komor had: „Ó jaj, mily magukra Maradnak a holtak!“ S ha jő a jeges tél S a végtelen éjjel S reszketnek a viskók A fergetegektől S paskolja a zápor Az ablakok alját, Ők jutnak eszembe, Az árva halottak. Őket veri folyton Az éjjeli zápor, Sírjukba röhög le Az északi szélvész. Fagy hat le a mélybe És megveszi csontjuk, Sóhajtva reped szét A deszkakoporsó!… – – – – – – – Por lesz-e a porból? Vagy győz-e a lélek? Vagy minden anyag csak Sár, hullamaradvány? Én nem tudom, ámde Sarkomban a rejtély, Rejtélye az éjnek, Egy éji sikolynak, Mert szörnyű magukra Maradnak a holtak!
CSÓKOS VILÁG GUSTAVO A. BÉCQUER Csókolja az árat a lágyan-enyelgő Hullám-bodorító reggeli szellő, Csókolja a nap sugaras tüze hően Az üszkösödő felhőt lemenőben. Ha szívet akarsz s tüzes ágyon epekszel, Alázd meg a dölyföd, a gőgöd ezerszer Lehajlik a rét is a drága folyóra, Hogy tiszta vizét csókkal teleszórja.
A BÚS ARATÓ GUSTAVO A. BÉCQUER Az életem kopár mező, Fölötte zúgó viharok, De egy kéz mindig belevet, Mély bánatot, bús könnyeket És én zokogva aratok.