LORD ALFRED DOUGLAS
Dezső Kosztolányi translation
Lord Alfred Douglas (of Haunich) 1870-ben született, az apja ősi birtokán (Kinmount House, Annan, worth Britannia). Apja marquess of Queensberry, anyja Sybil Montgomery. Iskoláját Etonban végezte, később az oxfordi Magdalen-kollégiumba iratkozott be. Itt egy nagyon rövidéletű lapot szerkesztett, a „Chameléon“-t.
IRODALOM. Szilágyi Géza „Wilde Oszkár pöre“ címen hosszabb cikkben foglalkozik vele (Az Ujság 1913).
Költeményei 1896-ban Párisban jelentek meg „Poémes“ címen. Douglas fordította angolra Wilde Oszkár „Salome“-ját, amely először francia nyelven jelent meg. Ma birtokán visszavonultan él.
A SZFINKSZ LORD ALFRED DOUGLAS A Nilust nézem; égő vérbe dül A néma nap, az ég nyugati alját Búsan szegi be éjfekete skarlát; A vizen egy nagy, bús madár repül. Rózsás a part. Az égnek arca fent Már rozsda-zöld, alvó hajók alattam; Se hang, se szélzaj, minden mozdulatlan, A homokon halotti, tompa csend. A pálma ormán rémlik már a gúla S bár sejti csak még kémlelő szemem, Ugy érzem, a fövényen messze nyúlva Pihen a kőszörny s a szívemre dől le; Aztán előkúszik a Félelem, S suttogva rémít a halk, síri csöndbe.
AZ ÉJ A KERTBE MEGY LORD ALFRED DOUGLAS A piros rózsa, a fehér Lehajtja csüggedt, álmodó fejét, Az úrasszony Éj már a kertbe ér, Csak a virág hallhatja merre lép. Egész nap hívta őt a sok madár Csattogva és ezüstösen, Most hallgat ajkuk, az Éj lopva jár, Testén sötét köpeny. Rigó dalol és a dala fohász „Az Éj, az Éj suhan ide.“ Az újja már a záron kotorász, Nem zümmög a kis méhike. Nem látni arcát, már is messze tünt, A fehér és piros kerten tova. De hol a fű s a százszorszép lecsüng, Ott megmaradt a lábnyoma. Sötét köpenye surran szelíden, Amint a fű hegyéhez ér. A piros rózsa lassan elpihen És álmodik fehéren a fehér.
AZ ÉJ KIJŐ A KERTBŐL LORD ALFRED DOUGLAS Az éjjel tiszta levegőjén Nagyhirtelen egy hang rikolt Mi ez? Talán a távoli verőfény? Remeg az ég. Ki volt? Egy kis madárkát megcsapott a hajnal hűs lehellete, Érezte, száll az éjjel; (Szűz harmatot öntött a gyep zöld bársonyára széjjel S nedves lett a hosszú fű és a lóhere), Mostan fehér lábával, meztelen, Merengve, csendesen mén, Szökik a kertből, az utakra csap S a sárga búzaföldek végtelenjén Magához öleli a nap. S Kelet hatalmas, nagy kapuibul A lánghajú ifjú előpirul, Otthagyva megrakott, dús asztalát, Érces lármával zúg alább; Lova patája csattog, Dübögnek az arany sikátorok, Szekere lángokat fog, A föld alatta ingva tántorog, Zajongva száll a sok boldog nap-angyal, És mind ujjonganak. Az ébredő föld is kiált derűs robajjal: „Hozsanna, itt a nap! A nap.“