FRANCIS JAMMES
Dezső Kosztolányi translation
Francis Jammes 1868 december 2.-án született Tournayben. Ortezban telepedett meg, már régóta itt lakik az anyjával. Évekig ügyvédi irodában hivatalnokoskodott. A lusta, unalmas kisvárosban, akták közt írta első verseit, amelyeket 1893-ban tett közzé. Izgató és különös költői jelenség: naív és egyben raffinált. Sok küzdelme volt, de ma egyik leginkább olvasott és becsült francia költő.
Francis Jammes az embereket, a tárgyakat és önmagát olyan friss szemmel szemléli, mint hogyha először látná és a szavaknak, amiket leír, olyan eredeti árnyalatot ad, mint a gyermek, aki beszélni tanul. El kell felejteni mindent a költőnek, amit előtte tudtak, hogy magasabb tudáshoz jusson, a felnőttek beszédét is, hogy a maga nyelvén gügyöghessen. Ez az ő ars poetica-ja. Egyik verseskönyve elé ezt írja előszóul:
„Én Istenem, az emberek közé szólítottál. Itt vagyok. Szenvedek és szeretek. Beszéltem azon a hangon, amelyet nekem adtál. Írtam azokkal a szavakkal, amelyekre megtanítottad az apámat és az anyámat s amelyeket ők átadtak nekem. Úgy baktatok az úton, mint a teherhordó szamár, akin a gyermekek nevetnek és lesunyja a fejét. Megyek oda, ahova akarod és amikor akarod. Az angelusz már szól.“
Ez a poézis primitív-áhítatos és alázatos. Francis Jammes nemcsak az egyszerűség művésze és forradalmárja, de forradalmár abban a tekintetben is, hogy az eseményekben szűkölködő életét írja meg, ezt a látszóan egyhangú életét, amelyet nem látogatnak szenvedélyek s csak az egyenletes melegsége által válik jelentőssé. Erősen polgári zamatú minden írása. Él a vadszőlővel befutott vidéki házában, nappal a virágai között, amelyeknek pontosan tudja a nevét és a tulajdonságait, vadászkutyájával sétál az erdőben, este rágyújt a fapipájára, künn a tornácon frugális vacsorát eszik s a kutak „kék vizét“ issza hosszá. E békés idill keretében, a régi családi bútorok közt hullámzanak az örök dolgok. Kegyeletes lélekkel, érzékeny idegekkel észrevesz mindent, ami körülötte történik. A részvét határtalan benne s ez teszi költővé és mosolygó humoristává. Vannak ünnepnapjai is. Ekkor az Istennel beszélget. Meleg, nemes és tiszta költő: egyszerű és integrálisan-átfogó, intím és perspektívákat táró.
MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: De l’Angelus de l’Aube à l’Angelus du Soir 1898 (A hajnali angelusztól az esti angeluszig), Le deuil des Primevères 1901 (A kankalinok gyásza), Le Triomphe de la Vie 1902 (Az élet diadala).
IRODALOM. Kosztolányi Dezső: Az egyszerű költő (Élet 1913 július 27).
LOURDES FRANCIS JAMMES A vasuton Lourdes-ba utaztam én, kék partokon, és szikrázott a fény. Cin-színű hegy a sugaras uton. „Jézus!“ dalolt a nép a vasuton. Lázas, szilaj, fanatikus csapat, az arca csupa por és csupa nap. Nagy hassal bicegett sok nyomorult, karját kitárta s a porba borult. Kékfüggönyös szószéken egy pap állt: „imádkozzunk!“ mondotta s prédikált És néha-néha jöttek furcsa nők: „Jézus! Jézus!“ búsan daloltak ők! Dalolt a körmenet. A lobogók selymén betűk aranyja lobogott. A nap fehéren-izzón tündökölt, lángolt a vén torony, az ég, a föld. De egy hordágyon pihegett nehány száraz galyon egy haldokló leány. Az apja hajadonfőtt vitte őt, ott álltak bátyjai az ágy előtt. Oly szép volt! tizennyolc éveske volt, és mosolygott; fehér volt, mint a hold. Dalolt a körmenet. A lobogók selymén betűk aranyja lobogott. Sírtam, de összepréseltem fogam s szerettem őt – éreztem – boldogan. Ó! rám mosolygott, bánattal tele, fehér rózsát himbált szelíd keze. Jaj, hol van most? Ó jaj, mi van veled? Meghaltál édes? úgy szerettelek. Uram, ne öld meg, a keze finom, a karja lágy volt, mint a liliom. Ne öld meg őt! – jaj szánd meg a szegényt, agg apja hajadonfőtt, esdve kért.
A FIATAL LÁNY… FRANCIS JAMMES A fiatal lány oly fehér, karján feltűrve a ruha, csuklója csupa zöldes ér s puha. Sohase tudni, hogy miért nevet. Most hallasz egy sikolyt és néha – szinte-szinte sért – rikolt. Nem sejti az édes baba, hogy mosolyának párja nincs s rózsánál rózsább ajaka a kincs? Olykor – nem mindig – azt hiszed, hogy okos, de csupa zavar. Halkan gügyög, susog, zizeg, hadar. „Ha tudnád… Mi történt velem… Oh drááágám! Rém boldog vagyok… Őt láttam… szerdán.“ – Szüntelen gagyog. Hogy bánatos egy-egy fiú, elhallgat szörnyű-komolyan, és nem nevet, akár a bú olyan. A rét kanyargó útjain virágot szed a kis buta, markába pitypang, kankalin, ruta. Fehér. Arcán ragyog a hús, a karja hamvas puhaság. Hosszú, merev s lehajtja bús nyakát.
OLY SZÖRNYŰ VOLT… FRANCIS JAMMES Oly szörnyű volt, én láttam a kis borjat a vágóhídon és lelkem összeborzadt, rányalt szegényke még a szürke falra s a csurgó esőt nyalta, egyre nyalta. Jaj Istenem! Olyan szelíden állt ott, szerette a füvecskét, a virágot. Jaj Istenem! Kezed szigorún büntet, de, úgy-e, megbocsátod a bűnünket, és egykor fönn az Arany Égbe többet pici ártatlan borjakat nem ölnek, ott megszépül a lelkünk és az arcunk s a szarvaikra koszorút akasztunk. Jaj Istenem! Enyhítsd a szenvedését, hogy ne érezze a mészáros kését.
AZ EBÉDLŐ FRANCIS JAMMES Itt áll a megfakult almáriom, Ki csodálkozott ük-anyáimon, Aki hallotta, hogy szól nagyapám S apámat is hallotta hajdanán. A sok, bús emlék, benne édes élet, Mert szava is van, mintha hallanám, Vele gyakran beszélek. Van itten egy kakukos óra. Hangját veszítve, nem szól semmiért. Nem is akarom kérdeni, miért? Tán eltörött zengő rugója, Melyből a szép beszéd beléhatolt. Most épp olyan, akár a néma holt. Egy vén pohárszék is van itten. Beillatozta a befőttje, S a hús, kenyér, viasz és körte. Hű, jó cseléd, ő őrzi kincsem, S a gazdaságnak híja nincsen, Bevezetem barátaim s a nőket És nézik, nézik és nem értik őket. S én szánakozva, mosolyogva látom, Hogy egyedül hisznek s elémbe jőnek És kérdezik: – Hogy mint vagy Jammes barátom?