FRANZ WERFEL
Dezső Kosztolányi translation
Franz Werfel Prágában él. Abba a fiatal költőcsoportba tartozik, amelyik „Der Kondor“ címen adta ki verseit (Heidelberg 1912). Werfel jelentős, nagyon egyéni költő: primitív. Csakhogy míg a többiek az egyszerű széphez tértek vissza, ő visszatér az egyszerű jóhoz. Valaha az erkölcsi dendizmus idején, az emberek nem a bűneiket szégyenlették bevallani, hanem a jóságukat, a tisztaságukat, a naivitásukat Werfel utánuk angyali hangokat pendít meg, a hangja úgy hat, mint valami egészséges forradalom. Lírájának fő motívuma a részvét. Részvét mindenkivel, aki él, részvét, együttérzés, jóság az emberekkel, az állatokkal és tárgyakkal szemben, akik közt az életünk misztériuma folyik. Az egész világ barátja. Lehajol hozzánk, mint egy drága és puhakezű tanítóbácsi, megsimogatja az állunk s megkérdezi, mi bajunk. Apró tragikumok – a mások bajai – fájnak neki, igénytelen semmiségek, amelyek a lelke nagyítótükrében óriás fantomokká nőnek. Naív. Milliók életét éli intenzíven. Werfel, az idegen életek amatőrje, idegen bánatok keserű mélyére száll le, hogy mindenkivel szenvedjen és mindenkit megvigasztaljon. A boldogságtól könnyezve dalolja a jóság örömét, dithirambokat ír arról a mélységes elégedettségről, amit egy jó tett okoz, ugrál mint a gyerek, szeret a földön lenni, érdemes élni, csak azért, hogy jót cselekedjék. A bútorai a karjába borulnak, – hálásan – az íróasztala megreccsen, szeretné őt megölelni, a zongorája önmagától a kedvenc darabját játssza, a könyv, amit olvas, önmagát lapozza fel, a páfrányok, a virágok, a füvek utána kúsznak és a lombok zöld kezecskéikkel neki tapsikolnak. A jósága grandiózus és mindentlátó.
MUNKÁI. Der Weltfreund, Berlin 1912, Axel Junker (A világbarát), Wir sind 1913 (Vagyunk).
IRODALOM. Kosztolányi Dezső: A jóság költője (Élet 1913 február 9).
Ó JÓ EMBER! FRANZ WERFEL Hogy hódoljak te néked? Ó jó ember! Ó gyönyörű szó! Vidám vagyok és meghatott! Ó drága szó, amely ma engem Acéloz és felvillanyoz! Ó jó ember! Lennél szükségbe bár, Hogy szívesen segítenélek! Lennél beteg és gyenge bár, Hogy vigasztalnálak szelíden! Lennél fáradt és árva bár, Hogy ágyat vethetnék te néked! Ó jó ember! Ó engedd legalább, Hogy szétszórt könyved összerakjam! Ó engedd legalább, Hogy vizet öntsek poharadba! Ó engedd legalább, Hogy píci lámpád lángra gyujtsam Ó jó ember! Jóság, ó jó, nagy tiszta jóság! Nevet a lelkem, hogyha látom Hű szemüveged villogását, Jőjj! És ne vesd meg szívemet, Alázatot, barátságot adok Ó jó ember!