DETLEV VON LILIENCRON
Dezső Kosztolányi translation
Báró Detlev von Liliencron 1844 június 3.-án született Kielben. Liliencron testestől-lelkestől katona volt. Hadnagyi napjaira szívesen gondol vissza: „Ó, a hadnagyi időm! – írja. Az a vidám frisseség és snájdigság, az a sok drága barát és cimbora, az a sok rózsás nap, az a keménnyé acélosodott kötelességérzet és szigorú önfegyelem!“ Szerette a hivatását. A porosz hadsereggel együtt harcol Ausztria és Franciaország ellen. Mint kapitány sok helyen megfordul. 1889-ben kezd írni, s ekkor már kész művész. Első verseskönyve nagy feltűnést kelt. A természetért rajongó, egészséges, vidám versei az utánzókkal és a finom utánérzőkkel szemben reakció. Ami azonban ma természetes, akkor idegenszerű volt és ezt a jámbor és friss optimistát „dekadens“-nek keresztelték el. Verseskönyvei egyre növekvő hatást gyakoroltak. Költői hírneve tetőfokán Münchenben lakott. Később visszaköltözött szülővárosába, évekig élt Hamburg mellett, harmonikus, nyugodt, boldog életet. 1909-ben halt meg.
Detlev von Liliencron származására nézve északnémet. Az északnémet pusztaságokat, az északnémet pszichét, a katonaélményeit festi. 1879-ben – a német líra megújhodása korában – tűnt föl és a németek őt tekintik az első kifejezetten-modern költőnek. Témái még régiesek, sok diákos humor és kedély van bennük (ez különösen tizenkét énekes víg époszában és az emlékirataiban nyilatkozik meg), de már észreveszi a nagyvárost és a hétköznapokat a költészet zománcával vonja be. Szempontjai nem magasak: az egész életről nincs mondanivalója. Egy-egy momentum ragadja meg, igen intenzíven: impresszionista. Gondolkozása alig különbözik a német katonatisztekétől: az érzése azonban egy költőé és a szeme, friss látása egy művészé.
Nagysága abban volt, hogy egyszerűen látott. Majdnem mindent észrevett. Engedelmesen és szelíden hullottak szemébe a tárgyak képei és torzítás nélkül mutatta. Egy befogadó, aki mégis alkot. Költő, aki szelíd médiuma a világnak. Nem átformáló, továbbfejlesztő és magyarázó, csak újraalkotó. Békés tükör a szeme és nem domború vagy homorú lencse. Amit lát, frissen, egészségesen a papírra veti, nem szűri át az érzésein. Egy ilyen kedély, amely a külső világról csak nyugtató híradásokat kap, mását annak, ami előtte van, nem töpreng, hanem mosolyogva vesz tudomásul életet és halált. Az élet? Előttük van. A halál? Eljön értünk. Minden egyszerű. Nincs szimbolum és probléma. Csak a szemünkkel láthatunk. Költészete a szem költészete.
Nem érezte magát feltétlenül és mindig költőnek. Bölcs mosolygással nézte a verseit, a művészet fáradságát, kedvesen affektálta a dilettánst, mert tudta, hogy a rímeken kívül sok-sok minden van még a világon. Vannak elfinomult idegű művészek, akik annyira magukba mélyednek, hogy a fejük felett összecsapnak az álmok hullámai. Ő nem ilyen. Az élet nagy és gazdag. Látása is katona-látás. Nagy távolságokat ölel át egy tekintettel. Egy képet rögzít meg a maga durva realitásában. Pontos, korrekt, néha pedáns. A „vers libre“-t nem ismeri. Kerüli a különködést és a nőies parfümöt. Sorai katonásan marsolnak előre. Néha a katonabanda ritmusára emlékeztet verseinek muzsikája. Még a csinadrattát is kihallani. Egy bohókásan jó rím úgy csap bele a hangulatba, mint a cintányér csörömpölése, vagy a nagydob. Szereti a bravurt. Verekedő, kackiás, bátor. A kétségbeesése már szitkozódás. Öröme hurrá-kiáltás.
Az új német irodalom vele kezdődik s vele epocha – az átalakulás kora – zárul be. Évtizedekig volt zászlótartója a küzdelemnek s szerencsésen össze tudta hangolni a multat a jövendővel és a harckiáltásokat régimódi, kissé öreges kedvességgel tompította. A sülyedő bárkáról minden kincset átmentett a Stürmerek modern gőzösére. Higgadt bölcseség és kiábrándult tudás gyakran kísért költészetében. De nem szégyelte a szíve természetes és gazdag melegségét. Még a könnyet se titkolta, becsülethez is juttatta. Családias, hosszú estékről, napfényes szüretekről, háborúkról, hagyományokról, ősökről újhangú eklogákat írt. Innen az a pikáns zamat, amely minden versében az ódonság és az újszerűség, a tegnap és a ma testvéresüléséről, de mindenekelőtt az ő áthidaló, békítő munkájáról ad hírt.
Övé volt majdnem minden, ami a legújabbaké. De övé volt a humor és a patriárkális kedély utolsó aranya is.
MUNKÁI. Adjutantenritte 1884, Gedichte (Költemények) 1889, Der Heidegänger 1891, Neue Gedichte 1893, Ausgewählte Gedichte 1896, Poggfred 1896, Kampf und Spiele, Kämpfe und Ziele 1897, Nebel und Sonne 1900, Bunte Beute 1903, Balladenchronik 1906. Összes munkái nyolc kötetben 1911-ben jelentek meg.
IRODALOM. Gerő Ödön: Liliencron (Pesti Napló), Kosztolányi Dezső: Jegyzetek Detlev von Liliencronról (A Hét 1909).
Verseiből fordított: Szilágyi Géza, Babits Mihály (kézirat), Telekes Béla, Ormos Ede, Lányi Viktor, Binét Menyhért, Kún József és még sokan.
BÁL UTÁN DETLEV VON LILIENCRON Atlaszcipős kis lábadat Dugd a kocsiba, szentem, Két paripánk zablát harap, Hajtsál Johann, de menten! Mint lankadt ibolyacsokor Elszunnyad és reám omol A drága, szőke komtessz. Az éj ködös, egyadta sár, Az égen egy piros csík. Megrebben a bibic-madár És a harmatba mosdik. Száguldanak jó lovaink S kökényszemével rámtekint A drága, szőke komtessz. Rétről a sarló hangja szól, A gerle búg fel olykor, Harapja a kocsink s csahol A kuvasz és komondor. Sütött a nap, zengett a fény, Hogy Gretna Greenbe mentem én, Én – és a szőke komtessz.
SZICILIÁNOK DETLEV VON LILIENCRON VADÁSZAT UTÁN Pilledten, szomjasan, lesűlve, lustán, az erdei korcsmába benyitok. A falra lógatom sapkám s a puskám, tálat keres kutyám és inni fog. Az özvegy a söntésre dől le – bús tán – az alkonyi fényben merő titok, de elfordulva mosolyog felém, mennek, ketten maradtunk, ő meg én. SÍRIRAT „Mint télidőn az ordasok a szánt, úgy üldözött árkon-bokron az élet.“ S ott álltam én, az áldozatra szánt, az ordas nyelve reám feketéllet: A rágalom, irígység, a falánk kajánság jött s oldalt a legsötétebb, halk macskatalpakon és hallgatag a sunyi pletyka szaporán szaladt. NYÁRI ÉJ Távol hegyekre vágta le a mennykőt a felleg és elvitte a vihart. Sovány gebéken bús parasztsereg jött, az aratók daloltak esti dalt. A gőzölő tetőkön csendesen nőtt kék oszlopok lég-rácsa és kihalt. Most itt az éj, kóvályog a bagoly, a lomb alól egy bús citera szól. ACHERONI BORZONGÁS A seregély vörös bogyókat csipked, már aratásra zeng a hegedű, de jő az ősz, ollóval, s kertjeinket levágja és hideg lehelletű erdőkbe komoran jelen a víz meg, mellette targallyak és gyenge fű, s a vizen álmosan átvisz a komp, oda, hol a csönd némasága kong.
SZFINKSZ A RÓZSÁK KÖZT DETLEV VON LILIENCRON A nyári kertbe némán nyúlik el A hófehér szfinksz, a vad macskafajta, Két rózsa – hószín, mint a gyolcslepel – Talpát szelíden-huncutul kaparja. A szörny hallgat, flegmával nézve fel, Mint Ramzesz óta, szólni most se balga. És néma, néma, mindig, nem felel, Lenn verebek csipognak nagy csapatba.
MARECHAL NIELS DETLEV VON LILIENCRON Nagy, sárga rózsa álmodott szomorgón Márványívek közt, fekete koporsón. Nem is tudom, ki tépte és ki hozta, Ki volt a márványkoporsó halottja. A koporsó sötét volt és kopár, Mint karmos szfinksz az éjszakába dermedt, A tengerből mint vérpiros koráll Szállt a sugár-pettyes bús esti felleg.
DE SOKÁIG VÁRATTÁL MAGADRA DETLEV VON LILIENCRON A rét kies. Siess, siess. Most hallani, hogy zúg a patak árja, De nemsokára túlzengi a lárma. Szivem, szivem, Jőjj sebtiben. Most még szűzi az erdő tiszta csendje, De nemsokára zaj kavarja csengve. A lombközön Sugárözön. Hol vagy te édes, drága, fürge, nyájas – Magadra lányka már tovább ne várass. Már győz a nap S ő bágyatag Kacag és hintázik a karjaimban, És egy részeg, boldog pacsirta égre illan.