A FUTURISTÁK
Dezső Kosztolányi translation
Lármás manifesztumok beszélnek az olasz futuristákról, akik a költészet forradalmát hozzák. Minden két három hónapban kibocsátanak ilyen manifesztumot, körvonalazzák elveiket, agitálnak a céljuk mellett. Hitük szerint a mai egész literatura csak az elfinomult és beteg polgárságnak tömjénez. Az új ember kemény és hősi. Szereti az erőszakot. Megveti a multat, amely minden tettét elvánnyasztja. Nem szégyenli az ösztöneit se. A futuristák reakciósak. Túlzottan patrióták, a háború, a vérontás prédikálói, hívei mindannak, ami erő, tett, bátorság. Romantikájuk nincs. Az újkor diadalát a gépek és az aeroplánok hirdetik. Még a mult lángeszeit is megfogadják. Annyira ellenségei a hagyományoknak, hogy a központozást eltörlik, nem ismernek pontot és vesszőt, felkiáltójelet és nagybetűt, a mondatot megsemmisítik és hangutánzó szavakkal próbálják közölni a gondolataikat. A programmjuk – maga egészében – nem értéktelen, sok új és igaz van benne, akad köztük néhány nem mindennapi tehetség is, de a közönség jó része még csak érdekes kuriózumot lát a futurista mozgalomban, az íróikban pedig csak bohócokat.
Hogy megértsük őket, Olaszországba kell mennünk. Aki ismeri nemcsak a futuristákat, hanem az olasz életet, a mindent túltkiáltó olasz multat is, az nem feltétlenül és nem mindig nevet rajtuk. Az úgy látja az olaszságot, mint egy koldust, aki nyakában a mult fakó tarisznyájával halad előre, gyümölcsöktől roskadozó fák alatt, dús vetések közt, éhesen. A tarisznya tele van arannyal. Ez a koldus az aranynak csak a terhét érzi. Nem lehet az aranyon semmit se vennie, mert a multé. De vinni kell. Azaz a futuristák – az olasz futuristák – minden küzdelme abban lel magyarázatot, hogy a földre csapták az aranytarisznyát, a klasszicizmusnak a kölöncét, amely évszázadokig gátolta az olasz művészetek szabad fejlődését és csak mintákat nyújtott. Az olasz esztéta volt, szíve szerint nem lehetett művész. Náluk minden emlék, a kilincs és a székláb, a késnyél és a leghitványabb tégla is, a nyelv, ez a datolya-édes és virágos hömpölygés már maga kész, nagyon kész dal, a színek a klasszikus hagyományok rabságába beleszáradnak, a formák még mindig bilincsekben dermedeznek. Ez nem is otthon, de börtön. Csakis Olasz országban születhetett meg a futurismo, mert csakis itt lehet a felosztás alapja s egyben művészi világnézet, a jövő és a mult csakis itt állhatnak igazán szembe a futuristák (a jövősök) és a passatisták (a multasok). Nagyon érthető, hogy néhány ember megsokalta a klasszikus mult uralmát és modern reakciót keltett ellene. Elég volt a síma szépségből, a polgári szatócsintelligenciából, a könyvmolyokból, a klasszika filológiából, le kell bontani a múzeumokat, fel kell gyújtani a könyvtárakat és a halott latin istenek helyett új szimbolumokat kell hozni. A szárnyas Mercur helyett: egy szárnyas Aeroplant, a részeg Bacchus helyett: egy Versenyautomobilt és Jupiter helyett: a kék eget, folyókat, a hegyeket, a természet teljesen zengő szépségeit, a barbár és egész életet.
Régi művészi forradalmakat juttatnak eszünkbe ezek a kócos és sokszor kómikus emberek. A francia romantikusokat, akik piros mellénnyel és lobogó sörénnyel jártak, az angol romantikusokat, akik nyakkendőt se tettek, a „Sürmer“-eket és a „Dränger“-eket, akik tébolydákban haltak meg, vagy a szimbolistákat, akik fényes nappal csillaggal ékes mágussüveggel sétáltak a párisi körúton, mint ma a cirkusz reklám-emberei. Gyerekes ez a forradalom? Minden forradalom gyerekes. A futurista tiltakozik a részlet-művészetünk, a parfümös, finomkodó életünk a természettudományos világnézetünk, az analizáló és kevésre jutó pozitív tudományunk ellen és egy nagy egységet, az intuíció egységét keresi. A boxmérkőzést vagy az automobiltúrát többre becsülik a mult minden művészeténél és tudományánál. Lelkük és trombitájuk F. T. Marinetti, aki egyben költőjük, kiadójuk, imprezáriójuk és hirdetési ügynökük, ez a fekete és zömök több-milliomos, aki kibérelteti a párisi színházakat és a tömegnek ingyen adatja futurista drámáit, aki ingyen küldi a világ minden részébe a futurista nyomtatványokat, aki Bumeliánál a tripoliszi háborúban rekedtre ordította magát, dicsőitve a militarizmust és utóbb a balkáni háborúban – a bolgár táborban – egy kocsiszínben, a korcsma asztaláról naponta négy óráig beszélt és izgatott az eszméi mellett, olaszul, franciául, angolul és németül.
MUNKÁIK. A futurista költők versei 1912-ben jelentek meg vastag kötetbe gyűjtve, a „Poesia“ című lap kiadásában „I poeti futuristi“ (A futurista költők) címen.
IRODALOM. Babits Mihály: Futurizmus (Nyugat 1910 ápr. 1), Szabó Dezső: F. T. Marinetti (Nyugat V. évfolyam, 16. szám), Szabó Dezső: Luciano Folgore: Il Canto dei motori (Nyugat V. évfolyam, 16. szám), Kosztolányi Dezső: Futuristák (A Hét), Kosztolányi Dezső: Il futurismo (Élet), Balázs Béla: Futuristák (Nyugat 1912 április 1), Szabó Dezső: A futurizmus: az élet és művészet új lehetőségei (Nyugat VI. évfolyam, 1. szám), Balla Ignác Marinettiről és társairól az „Új Idők“-ben írt.
ÓDA A VERSENY-AUTOMOBILHOZ F. T. MARINETTI Te egy acél-faj szilaj istene, nagy messzeségtől részeg Autó, ki rémülten zörömbölsz és vicsorogva harapod a zablád! Hámor-szemű, iszonyú, japáni isten, te lángon és olajon élő, te messze csillagokért égő, feloldom ördöngős, töftöfölő szíved és óriás pneumatikod, hogy táncolj, ujjongj a nagyvilág fehérlő útjain. És meglazítom érc-fékjeid, robogj, robbanj ki részegen a szabadító Végtelenbe!… Ökröndöző és ugató lármádra… nézd, az alkonyuló Nap is nekilendül, véres lihegéssel futni kezd a horizon peremén… Ott lenn üget az erdők mélyein… nézd! Hajrá, jó démon, tiéd vagyok egészen… vigyél Süket a föld, a nesz hiába rezzen, vak az égbolt, csillag hiába lobban, sarkantyúzom a lázam és a vágyam, karddal verem érc-paripámnak orrát!… És minden pillanatban hátrahajlok, hogy érezzem – a tarkóm beleborzong – a szél pihés, hízelgő simítását. Kecsegtető, varázsos messze karok!… Ó szél, ez a te mohó lihegésed megmérhetetlen Végtelen, mely elnyelsz!… Ah! Ah!… fekete malmok bicegve sietnek, minthogyha futnának utánam hártya-szárnyaikkal hatalmas lábakon… Ott a Hegyek, most az utamra dobják szendergő frisseségük köpenyét. Ott! Ott! nézd… annál a baljós fordulónál!… Hegyek, ó szörnyű Állatok! ó Mammutok, kik lomhán totyogtok, görbítve iszonyú hátatok, már túlhaladtalak titeket… a semmibe rogytok, a köd zavarába!… És alig-alig hallom a döngést, a buta zöngést, mértföldlépő csizmátok messze zuhogását!… Azúrköpenyes, friss, messze hegyek!… Holdfénybe derengő drága folyók!… Homályos lankák! Az őrült szörny rohan és elhagy benneteket is… Csillagok, én Csillagaim, halljátok a futását, a durva zúgását, acéltüdeje örökös pöfögését? Én állom a versenyt… ti Véletek, én Csillagaim!… Gyorsabban!… még gyorsabban!… előre, hajrá!… Lazítsd a féket!… Nem bírod?… Törd le!… Hadd zúgjon a mótor, vágtasson a gépem! Hurráh! A mocskos földet elhagyom!… Szabad vagyok, az űrbe röpülök, az ég arany ágyán, a Csillagok szikrázó végtelenjén.
MONOSTOROKBAN PAOLO BUZZI Édes élni mindentől távol, együtt az Istennel, mint testvérek a cella fehér és a veteményes kert csupa rózsa, a feszület azt mondja: – mindenki szenved ott künn is – és a koponya vidám társaság te néked! És a kis harang szabályos időközönkint cseng reggeli imára, ebédre és boldog szundításra! Édes itt élni nekünk, hosszúszakállú férfiaknak! Édes itt élni nekünk, rövidhajú nőknek! Az élet elrohan a szemünk előtt. Mint künn az ablakunk előtt a nap.
KÓRHÁZAKBAN PAOLO BUZZI Itt sorban meghalunk. Képzelj el egy temetőt, egymás mellé rakott, fehér és merev sirokkal, egy halottal, aki meghal. Az orvosoknak elviselhetetlen a szaguk, csak a papok hoznak be egy kis tömjénillatot. Ősz van: a fák az ablakokba alélnak és ez jobban fáj a mi bánatunknál. Mi is tudjuk, hogy lehull húsunk levele és maradnak a csontok, Vasárnaponkint, mint a temetőbe, idejön a tömeg és megrohanja az ágyakat, bemocskolja a folyosó tégláit és beteg, romlott dolgokat hoz enni.
A BETEG FORRÁS ALDO PALAZZESCHI Kli, kli, kli, klö, klö, klö, khe, khe, khe, khö, khö, khö, k k k… Hátul az udvaron nagybeteg a forrás; gyötrelem hallani, hogy köhög. Köhécsel, köhécsel, kicsikét elhallgat és újra köhécsel. Én szegény forrásom, ó jaj, a bánatod szívem is tépdesi. Elhallgat, néma most, elhallgat, semmi nesz, nem hallik semmi zaj, semmi nesz… Már talán meg is halt, meg is halt? Borzalom! Ó még sem! Felbuzog és újra köhécsel. Kli, kli, kli, klö, klö, klö, khe, khe, khe, khö, khö, khö, k k k… Tüdővész öli meg. Istenem ez a bús és örök köhögés engem is sírba visz, semmiség és úgy fáj! Hogy sír-rí! Menjetek, fussatok elzárni az útját, mert megöl ez a bús és örök köhögés! Menjetek, tegyetek valamit, hogy szűnjön sírása és végre… meghaljon! Szűzanyám! Jézusom! Nem bírom, nem bírom! Panaszos, bús forrás hagyd el a sírásod, s gyógyulj meg, mert meglásd meghalok miattad. Kli, kli, kli, klö, klö, klö, khe, khe, khe, khö, khö, khö, k k k…