JOSÉ MARIA DE HEREDIA
Dezső Kosztolányi translation
José Maria de Heredia 1842 november 22.-én született a Sierra Madre hegységben, Kuba szigetén. Apja spanyol, anyja francia, ősei spanyol conquistadorok. Francia papok nevelték. A havannai egyetemen tanult. Visszatérve Párisba megismerkedett Leconte de Lisle-lel, a parnassienek fejével. Lassan írta tündöklő szonettjeit, amelyek 1893-ban jelentek meg. 1894-ben az akadémia tagjai közé választotta. 1905 október 3.-án halt meg.
Heredia a forma feltétlen művésze. Oly rendkívül gonddal dolgozott, mint egy aranyműves, vagy egy ötvös. Nála minden szó, minden árnyalat súlyos művészi probléma. Évekig kristályosodott és tökéletesedett ki benne egy-egy szonett. Ezekben a buja, zsufolt, gazdag versekben az élet egy-egy momentumát rögzítette meg, az antik élet, a görög, a latin világ, vagy a középkor egy-egy jelenetét, a költő megjelenítő erejével, a festő szemével, a szobrász plasztikájával. Azokat a benyomásokat, amelyeket az élettől kapott és évek során messze szígeteken és tengereken, könyvtárakban és régi pergamenteken szerzett, összehordta és beleillesztette a szonett szigorú formájába. Versei örökkévaló nevet biztosítanak neki.
Jules Lemaître így ír róla: „Mindegyik szonettje hosszú tanulmányt feltételez, azt feltételezi, hogy a költő hónapokig élt abban az országban, abban a korban, azon a sajátos helyen, amelyet a két négysoros és a két háromsoros szak a szemünk elé idéz. Mindegyik versében csönd is van és álom. Ilyen szonett magába zárja egy mitosz minden szépségét, egy kor szellemét, egy civilizáció minden festőiségét.“
MUNKÁI. Les Trophées 1893 (A trófeumok).
IRODALOM. Hatvany Lajos: J. M. Heredia (Budapesti Szemle 1906 június).
Szonettjei közül sok le van magyarra fordítva. Vargha Gyula (A XIX. század francia lírájából, II. kötet és a Budapesti Szemle újabb számaiban), Kún József (A Hét).
A CENTAUROK FUTÁSA JOSÉ MARIA DE HEREDIA A vértől részegen tovább rohannak, A hegy felé futnak kétségbeejtőn; Már csöndbe kertel a halál a lejtőn, Orrfacsaró bűzét érzik a kannak. Hydrát, gyíkot tipornak, dühtől égve, Víz és bozót, nincs se vége, se hossza, Az Olympus, a Pélion s az Ossa Felnyújtja ormát a világos égre. Olykor egy centaur a vad csoportbul El-elmarad, megtorpan, hátrafordul, Aztán megint ijedt futásnak esnek. Mivel a hold teljes fényében ölnyi Nagyságba látták utánuk ömölni Irtózatos árnyékát Herkulesnek.
A NÉMEAI SZÖRNY JOSÉ MARIA DE HEREDIA Mióta a Hős tovatűnt az erdőn A szörny nyomán, nem hallszott semmi más, Csak egy iszonyú, tompa ordítás. A nap leáldozott. És néma csend lőn. A pásztor, aki Tirynthosba száguld, Az ugaron tüskön-bokron szalad, Meglátta a berzenkedő vadat S szeme fehérje rémesen kitágult. Felordított. Bámulta a rút szörnyet. Torkával a vérző egekre förmedt, Egy kéz csikarta a sörényt, az orrot; A bús vidékre már leszállt az éjjel, Herkules állt ott állatbőrköténnyel És az ember a szörnnyel egybeforrott.
A STYMPHALIDÁK JOSÉ MARIA DE HEREDIA Előtte mindenütt sötét madárraj, A sáros marton újra millió: Elszállnak – zúgó ribillió – S a bús tavat beteregetik árnnyal. Nehány a homlokát lármázva víjja – Egykor Omphale csókja öntözé – De az Ijjas indul a nád közé S végül elpendül diadalmas íjja. A megriadt felhők bús sátorából Sziszegve hull a szörnyű-szörnyű zápor S a záporon a villámfény a sáv. A nap kidugja nyilas sugarát A fellegen s a Hős napfényben égve Vértől csöpögve felkacag az égre.
ADONIS ÉBREDÉSE JOSÉ MARIA DE HEREDIA Hajuk zilált, a mellük csupa vér, Üvöltve sírnak Byblos barna női, Az antik isten gyászos szeretői. A gyászmenet a pusztaságra ér. Mert az imádott antik dalia Hosszú pilláját a Halál lezárta. Vörös virágok közt és illatárba Alszik búsan az istenek fia. Búg-búg a kórus, zúg és búg virradtig De szól neki Astarte, a kegyes S ocsúdik a titokzatos Jegyes. Talpára szökken, édes szava hallik! És óriási rózsa most az ég, Min Adonis ifjúi vére ég.
PLUS ULTRA JOSÉ MARIA DE HEREDIA Miénk a rozsdás oroszlán hazája, A mérgek és kigyók otthona, Az Óceán hulláma, hol a gálya Aranybarázdát szántva fut tova. De a sötét Spitzbergák viharán túl, Hol minden éjbe, hóba, ködbe vész, A messze Sark titkos világa tágul, Hová nem lépett sose tengerész. Menjünk! Én széthasítom a jeget, Bátor szívemnek új cél integet, Lelkem nem aranyért áhítozik. Menjünk! A hólepett sötét fokig, És a tenger, mit nem lát soha senki Az én kevély nevem harsogja, zengi.
ROSSIHOZ (MIUTÁN DANTÉT SZAVALTA) JOSÉ MARIA DE HEREDIA Ó Rossi, láttalak hosszú, sötét köpenybe Kínozni a halvány, szelíd Ophéliát, Láttam tigrisdühöd, hogy szétdőlt egy világ S sírtál, szerelmed a zsebkendőbe temetve. Láttam Leart, Macbethet s hullattam sűrű könnyűt, Hogy a holt Juliát csókoltad csendbe, te Antik Itália fennkölt szerelmese, De ezen az estén nagyobb voltál és szörnyűbb. Ez volt a legnagyobb gyönyör és borzalom, Hogy a zord terzinák zömök vaskürtjein Zengett aranyszavad s csengett a büszke rím; S úgy láttam – mostan is remeg egész valóm – Hogy arcát a pokol vöröslő lángja éri S szavalja verseit, maga Alighieri.