HENRY WADSWORTH LONGFELLOW
Dezső Kosztolányi translation
Henry Wadsworth Longfellow született Portlandben 1807 február 27.-én. Beutazta az egész kontinenset. Hosszabb ideig élt Franciaországban, Spanyolországban, Németországban, Olaszországban és ezeknek az országoknak a nyelveit mind kitünően beszélte. Hazatérvén 1829-ben a brunswicki Bowdoin Collegeben tanára lett az idegen nyelveknek, majd a cambridgei egyetem katedrájára hívták meg. Rendkívül sokat írt. Franciából, spanyolból, németből és olaszból sok verset fordított. Igen híres a Dante-fordítása. Népszerűsége tetőfokán 1812 március 29.-én halt meg Cambridgeben.
Longfellow az amerikaiak egyik legolvasottabb költője. Az újabb irodalmi kritika versei értékét devalválta. Szelíd és egyszerű temperamentum volt, aki csak a formái tökéletességével szerzett magának maradandó nevet.
MUNKÁI. Longfellow’s poetical works.
IRODALOM. Kosztolányi Dezső: Longfellow (A Hét).
Bernátsky Ferenc: Hiawatha éneke (Budapest, 1883). Több Longfellow-vers jelent meg magyar fordításban a következő kötetekben: Szász Károly kisebb műfordításai, Jánosi Gusztáv Angol, francia és olasz költőkből (Olcsó Könyvtár), Radó Antal Idegen költők albuma, Szász Béla Longfellow költeményeiből (a Kisfaludy-Társaság kiadása). Telekes Béla, Zsoldos Benő szintén számos versét ültette át.
ŐSZ, AZ ARANYLOVAG HENRY WADSWORTH LONGFELLOW Jöttöd jelenti esső-hirnököd, Előtted leng a messze-messze látszó Viharcibált, selyem, győzelmi zászló, Ökörszekered csöndesen zörög. Nagy Károlyként állasz, aranylovag, Az aranyos hídon; királyi kézzel Megáldod a vidéket szerteszéjjel, Bőségesen termő országodat. A címered a vörös holdkorong S amerre a ködös égbolt borong Imádkozik és várva-vár a gazda. Lánggal ragyog a kéve, a kazal S kengyelfutód, a szél, a hű vazall, Arany lombot hajigál a harasztra.
FEBRUÁRI DÉLUTÁN HENRY WADSWORTH LONGFELLOW A nap sötétlő, Már-már az éj jő, Megfagy a tócsa, A víz, a nád. A felleg öblén Lobog a rőt fény S beizza a ház Sok ablakát. A puha hó hull: Az út a hótul Nem látszik immár, Mindent belep. A néma pusztán Ködökben úszván Lassan kígyózik Egy gyászmenet. Szól a harangszó S oly messzehangzó A bánatom, mint A tompa hang: Árny árnyra lebben, Bú sír szívemben, Zokogva kong, mint A gyászharang.
EXCELSIOR HENRY WADSWORTH LONGFELLOW Már éjbe sülyedt az orom, Egy ifjú ment az Alpokon; Útját a hóba, jégbe rója, De messzire leng lobogója, Excelsior! Sötét arccal előre tör És szeme villog, mint a tőr. Ezüstharangként, énekelve Szól ismeretlen-hangú nyelve, Excelsior! Az ablakokból rá kitűz A rózsálló családi tűz; Tanyák, de jéghegy áll felettök És fáradt, lázas ajka felnyög, Excelsior! „Maradj, maradj!“ szól egy öreg, „Az orkán tombol ott fölebb, Halál les a mély-mély patakban.“ S szól az ezüsthang nyughatatlan, Excelsior! „Állj“ szól a lányka és remeg, „Hajtsd rám viharcsapott fejed.“ A lány szemébe tiszta könny ül, De a fiú szól s szíve könnyül, Excelsior! „Hógörgeteg vár mindenütt, Fagyott, leroskadó fenyűk!“ Szól a paraszt s tompulva, lassan, Egy hang felel rá a magasban, Excelsior! Fönn a hegyen, reggel korán, Hogy Szent Bernát kolostorán Imák verdesik az égboltot, Egy elhaló hang felsikoltott, Excelsior! Mellette állott hű ebe, A hó félig temette be, Keze a zászlójába markol S dacos kiáltás harsog arról, Excelsior! Ottan feküdt a jégbe lenn, Magasztosan, élettelen, S egy hang az égbolt bús faláról Hullócsillagként sírt le, távol, Excelsior!
SHAKESPEARE HENRY WADSWORTH LONGFELLOW Zsufolt utak forrongó képe tűn fel, Vérbő, csapongó emberáradat; Sikátorok dörgése; harci kürtjel; Sötét odúkba tengerészhadak Lármája; alvó, pihenő hajó-raj; Toronyharangzúgás; gyermekkacaj; A kerti falon át, két gyenge sóhaj, Ölelkezik a virág és a galy. Ezt érzem, hogyha lelkem álmodoz A legnagyobb Költő lelkében úszva, Akit híven kegyelt mindegyik Múzsa. Kezébe nyugszik az aranykoboz, Szentelt babér simul roppant fejéhez És ül közöttük, Ő, a Musagetes.