CONRAD FERDINAND MEYER
Dezső Kosztolányi translation
Conrad Ferdinand Meyer 1825 október 12.-én született Zürichben. Apja történetíró. Meyer jogot tanult, de magánúton szenvedélyesen foglalkozott történelmi stúdiumokkal. 1857 és 1858-ban Párisban és Rómában élt. Olyan kitünően beszélt és írt franciául, hogy sokáig habozott, nem tudta eldönteni, franciául vagy németül írjon-e. Csak férfikorában lépett fel. Érett írásai a német elbeszélő próza remekművei. Conrad Ferdinand Meyert Gottfried Kellerrel vetik össze: Meyer az arisztokrata, Keller a demokrata, Meyer a művészebb művész, Keller az emberibb. Küzdenie sohase kellett a kenyérért. Nyugodtan és teljesen a művészetnek adhatta minden idejét és minden erejét. Halála előtt való éveiben többször elborult az elméje. 1898 november 28.-án halt meg.
Meyer nemcsak elbeszélései által hírneves. Verseiben ugyanazt a diszkrét objektivitást, öntudatos tartózkodást bámuljuk, amely prózáját örökéletűvé teszi. Mégse hűvös versek ezek: a tartózkodása lírai, az objektivitása az új líra legmagasabb célja felé mutat. A német modern líra őse Meyer. Mint lirikus az örökkévalóság perspektívájából nézi önmagát és a világot.
MUNKÁI. Zwanzig Balladen 1867 (Húsz ballada), Romanzen und Bilder 1871 (Románcok és képek), Gedichte 1882 (Költemények).
Több versét magyarra fordította Kéri Pál (Nyugat).
HALOTTAK KARA CONRAD FERDINAND MEYER Mi néma halottak örökre csatázunk, hatalmas a sírban a mi sokaságunk. Mi szántjuk a földeket és ti arattok, suhintva a rendet, emelve a sarlót, és mind, ami kezdet, örökbecsű munka a földi kutakba ma átzubog újra, szívünk gyülöletje, szerelme szünetlen még lüktet a földön a lázas erekben s mit felkutatánk, a tudás hegyi ormán a földi futás közepette ma kormány s hódít a zenénk, a dalunk meg a képünk, babérkoszorúzva halottan is élünk, keressük a célt ma is, éjbe törődünk, mi sír miriádjai! Térdre előttünk!
SIRÁLYOK CONRAD FERDINAND MEYER Fönn a gőgös, szürke szikla mellett víg sirályok csöndesen kerengtek, lengő szárnyon büszke lég-királyok, hófehér úton kevély sirályok, s lenn a mélybe, zöld tengerhabokban a vén sziklacsúcs bókolt nyugodtan és borzongtak a szárnyak fehéren és csatáztak villogón a mélyen. És a víz a kék ég sok hajósát oly híven tükrözte lebegőben, hogy a vízben és a levegőben egybeolvadt álom és valóság. Megriadtam, most vettem csak észre, a Való s Visszfény minő rokon s félve kérdtem ott a partokon a szárnycsattogó zavarba nézve: És te? Szárnyakon röpül-e tested? Vagy tükörkép vagy, csalóka festett? A lelked csak színes ködbe illan? Vagy tüzes vér forr-e szárnyaidban?
A RÓMAI KÚT CONRAD FERDINAND MEYER Felszökken a víz s átfolyik a márvány-csésze öblibe, túlcsordul most a második s vizét zuhogva önti le; megtölti ez a másikat s már víz pezseg a mélyiben mindegyik vesz, mindegyik ad, árad s pihen.
ÚJÉVI HARANGZÚGÁS CONRAD FERDINAND MEYER A morajlás a levegőn átszáll, hajladoz a szélben, mint virágszál. Csendbe csengő, halkan tovahangzó és dagad a mélyből új haragszó. Végtelen sok, mint a szél s a pára! Nincsen partja és nincsen határa.
ÉJI HANGOK CONRAD FERDINAND MEYER Múzsa szólj a bús zenebonáról, mely csiklandja álmatlan fülünket! – Most az ebek kedves csaholása, aztán az órák zajos ütése, aztán a halászok párbeszéde, aztán? Semmi, csak a láthatatlan, véghetetlen csönd szellemzenéje, mint a fiatal mell pihegése, mint a mély kút messze mormolása, mint a tompa evezőcsapások, mint az álom nesztelen jövése.