ALLAN EDGAR POE
Dezső Kosztolányi translation
Poe Edgar 1809 január 19.-én született Bostonban, az amerikai Egyesült-Államokban.
Az apja régi ír nemes, az anyja régi nemes angol családból származott. Mind a ketten színészek voltak. Anyja korai halála után örökbe fogadta őt a gazdag és gyermektelen Allan házaspár s egy titokzatos és régi városban Stok-Newingtonban iskoláztatta, később pedig a charlottevilli egyetemre iratta be. Ekkoriban erősen hatott rá Byron élete és költészete. Az ő hatása alatt írta ifjúkori verseit. Ezidőre esik Helen Stannard asszony iránt való szerelme. Poe Edgar elhagyta az egyetemet, európai körútra indult, bebarangolta Görögországot, Itáliát és Törökországot. Később a westpointi katonai intézetbe lépett be, de onnan is megszökött. Újságírással kereste a kenyerét, szerkesztette a „Broadway Journal“-t és feleségül vette Clemm Virginiát, akit bálványozóan szeretett. 1847-ben meghalt a felesége. Ez a csapás döntő lett életére: mélabússá, alkoholistává, szomorú ronccsá tette őt. Titokzatos körülmények között halt meg Baltimoreban 1849 október 7.-én. John H. Ingram ezt írja: „Hogy mi történt vele, oly titokzatos, mint Shelley vagy Petőfi utolsó órái“.
Poe Edgar a legjelentősebb amerikai lirikus. Annyira elfinomult költő, hogy az amerikaiak máig se értik, s a merészségét, a feltétlen lírizmusát, a verselméletét csak újabban méltányolták az európai szimbolisták. Verse tiszta muzsika. A művészi alkotásról szóló értekezésében úgyszólván az új szimbolizmus katekizmusát írta meg: a feltétlen szépet és a feltétlen zenét követelte a lírától. Feltűnést keltett az a paradox állítása, hogy a költészet nem egyéb, mint hideg és céltudatos matematikai munka.
MUNKÁI. „Tamerland and other Poems“, „Al Aaraaf. Tamerland and Minor Poems“, „Poems“ (edited by John H. Ingram).
IRODALOM. Szász Károly egész terjedelmében lefordította John H. Ingram tanulmányát (Budapesti Szemle), Ferenczi Zoltán: Poe A. Edgar költeményei, bevezető tanulmánnyal (Olcsó Könyvtár), Elek Artúr: Poe Edgar (A Nyugat kiadása).
A Hollót eddig igen sokan fordították magyarra, többek közt: Szász Károly (Szász Károly kisebb műfordításai), Lévay József (Budapesti Szemle), Ferenczi Zoltán (Olcsó Könyvtár), Pásztor Árpád (Budapesti Napló), Kozma Andor (Az Ujság). Új Poe-fordításokat tett közzé Pásztor Árpád és Szebenyei József (Nagyvárad, Sebő Imre 1904). Sok költeményét fordította le Babits Mihály, amelyek részint a Nyugatban, részint a Magyar Szemlében jelentek meg. A régebbi Poe-fordítások közül Reviczky Gyula, Tolnai Vilmos, Latkóczy Mihály, Hang Ferenc, Kőrösi Albin és ecsedi Kovács Gyula munkáit említjük meg.

EDGAR ALLAN POE
A HOLLÓ ALLAN EDGAR POE Egyszer elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél, Régi, bűvös fóliánson tétovázott a kezem, S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm, Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen; „Éji vándor“ így susogtam „az babrál a reteszen; Az lehet, más senkisem.“ Télidő volt, bús december, aminőt nem ért meg ember, Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen. Lelkem a bánattól óván olvastam az éji órán, Hogy feledjem holt Lenorám fényes-régi kedvesem, Már az angyalok között van fényes égi kedvesem, Itt lenn nincsen neve sem. Most a függöny bíbor öble megborzad, zizeg zörögve, Félelemnek töre szúrja – fúrja által a szívem. Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban: „Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen. Éji vendég vár ajtómban, az babrál a reteszen: Az lehet, más semmisem.“ Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan: „Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant, A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben.“ Erre felnyitom az ajtót – szétvigyázva sebtiben: – Künn az éj, más semmisem. A sűrű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet, Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen. Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: „Lenóra“ S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem, Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem – A visszhang, más semmisem. A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem, Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen. „Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron; Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem; Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem: Zúg a szél, más semmisem.“ Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen. S mintha mi se volna ebben a viharnál sebesebben A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen, Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen: Nem történik semmisem. Én nevettem őt, hogy ében tollal talpig feketében Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen: „Bár alig van rajtad toll, ó fergeteg vert csúnya Holló Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél édesem? Mondd meg nékem, a pokolban, hogy neveztek édesem?“ Szólt a Holló: „Sohasem.“ Bámultam, hogy jár a nyelve és folyékonyan, perelve Annyi szent, hogy locskaszájú – nem beszél értelmesen; Mégis furcsa, hogy e bátor csúnyatorkú prédikátor Beröpül az éjszakából, bár nincs semmi oka sem, A szobám szobrára ül le, bár nincs semmi oka sem És úgy hívják: „Sohasem.“ És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten, Végre halkan ezt rebegtem: „Nem örök a csoda sem; Minden elszállt, ez is elszáll – nem örök a csoda sem –“ A madár szólt: „Sohasem.“ Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz, „Bamba szajkó“ így beszéltem „nincsen egy ép sora sem. Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája, Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen. Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen, Hogy már többé: „Sohasem.“ Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében S párnás, mély zsöllyém elébe gördítettem sebesen; Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem, Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem, Mért károgja: „Sohasem.“ Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva, S a szemével a szívembe szúrt le – fúrt le tüzesen: Süppedő bársonyra dültem s a violafény köd-ülten Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem, Itten ült ő, itt a párnán, pislogott a mécsesem S ah, nem ül le, sohasem! Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl, Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen! „Angyalok hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen, Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem, Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!“ Szólt a Holló: „Sohasem.“ „Jós! felelj nekem,“ könyörgök „bármi légy, angyal, vagy ördög, Kit szobámba vert az orkán és kísértesz rémesen, Mondd meg itt e szörnyű házban – hol a Rémekkel csatáztam – Hol a Borzalom s a Láz van – nincs sebemre moha sem? Nincs-e nincs-e ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?“ Szólt a Holló: „Sohasem.“ „Jós! felelj nekem,“ könyörgök „bármi légy, annyal, vagy ördög, Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen, Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes, Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem, Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?“ Szólt a Holló: „Sohasem.“ „Pusztulj innen a pokolba“ ordítottam fuldokolva, Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn! Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel! Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem! Tépd ki csőröd a szívemből, ne maradjon nyoma sem! Szólt a Holló: „Sohasem.“ És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan, A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem. Úgy ül mint egy omladékon, melyen alvó éji démon, A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen: Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen S nem virrad meg – sohasem!
ELDORÁDO ALLAN EDGAR POE Valaha rég Egy drága-szép Lovag nagy útra szállott, Ment, mendegélt, Száz útra tért, Kereste Eldorádot. Azóta agg A szép lovag, Szívében átok, átok, Bármerre ment, Se fönt, se lent Nem lelte Eldorádot És végtire Lankadt szive Egy árny eléje állott, Szólt: „Áldalak, Bús árnyalak, Mutasd meg Eldorádot.“ „Ott messzi túl, A Hold kigyúl, Az Árnyak Völgye vár ott. Vágtass, el, el.“ Az árny felel „S eléred Eldorádot.“
EULÁLIA ALLAN EDGAR POE A sóhajország árnyán Laktam egyedül, árván, Lelkem mocsár volt, mély magány. S az angyali jó Eulália lett remegő arám, A sárgahajú Eulália lett mosolyos arám. Ó – a szeme ég, Mint éjjel az ég, Ha csillag rakja ki a nagy űrt! S a lágy pihe-göngy, A bíbor, a gyöngy, Mit holdsugár ragyogása szűrt, Nem oly aranyospuha, mint Eulália fürtje, a sárga fürt, Nem oly sugaraspici, mint Eulália fürtje, a drága fürt, A bánat – a mult A semmibe hullt, Mióta angyali lelke véd; Az ég aranyán Ég a halavány Astarte s már az éj se setét, Ha rám veti jó Eulália felragyogó szemét, Ha rám veti szent Eulália lágy ibolyaszemét.
ÁLOM AZ ÁLOMBAN ALLAN EDGAR POE Vedd még e csókot édesem! Mostan megyek, elbúcsuzom És ez legyen a búcsuszóm: Igazat mondtál én nekem, Bús álom az én életem; Eltűnt reményem csillaga, Mindegy, nappal vagy éjszaka, Való volt-e, vagy látomány, Ma már mi sem maradt nyomán. Minden mi van e bús világon, Álomba ködlő furcsa álom. Állok viharzó part előtt, A tengerár lihegve bőg. Kezemben emlékek, romok, Arany fövény, arany homok. – Nézem, hogy hullanak ezek A könnyű, semmi porszemek És könnyezek – és könnyezek! Ó Istenem! bárhogy fogom, A porba hull lágy homokom? Ó Istenem! nem menekül Egy szem se a vizek elül? Hát minden-minden e világon Álomba ködlő furcsa álom?