ALLAN EDGAR POE

A HOLLÓ ALLAN EDGAR POE Egyszer elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél, Régi, bűvös fóliánson tétovázott a kezem, S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm, Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen; „Éji vándor“ így susogtam „az babrál a reteszen; Az lehet, más senkisem.“ Télidő volt, bús december, aminőt nem ért meg ember, Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen. Lelkem a bánattól óván olvastam az éji órán, Hogy feledjem holt Lenorám fényes-régi kedvesem, Már az angyalok között van fényes égi kedvesem, Itt lenn nincsen neve sem. Most a függöny bíbor öble megborzad, zizeg zörögve, Félelemnek töre szúrja – fúrja által a szívem. Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban: „Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen. Éji vendég vár ajtómban, az babrál a reteszen: Az lehet, más semmisem.“ Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan: „Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant, A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben.“ Erre felnyitom az ajtót – szétvigyázva sebtiben: – Künn az éj, más semmisem. A sűrű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet, Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen. Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: „Lenóra“ S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem, Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem – A visszhang, más semmisem. A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem, Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen. „Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron; Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem; Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem: Zúg a szél, más semmisem.“ Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen. S mintha mi se volna ebben a viharnál sebesebben A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen, Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen: Nem történik semmisem. Én nevettem őt, hogy ében tollal talpig feketében Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen: „Bár alig van rajtad toll, ó fergeteg vert csúnya Holló Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél édesem? Mondd meg nékem, a pokolban, hogy neveztek édesem?“ Szólt a Holló: „Sohasem.“ Bámultam, hogy jár a nyelve és folyékonyan, perelve Annyi szent, hogy locskaszájú – nem beszél értelmesen; Mégis furcsa, hogy e bátor csúnyatorkú prédikátor Beröpül az éjszakából, bár nincs semmi oka sem, A szobám szobrára ül le, bár nincs semmi oka sem És úgy hívják: „Sohasem.“ És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten, Végre halkan ezt rebegtem: „Nem örök a csoda sem; Minden elszállt, ez is elszáll – nem örök a csoda sem –“ A madár szólt: „Sohasem.“ Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz, „Bamba szajkó“ így beszéltem „nincsen egy ép sora sem. Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája, Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen. Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen, Hogy már többé: „Sohasem.“ Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében S párnás, mély zsöllyém elébe gördítettem sebesen; Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem, Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem, Mért károgja: „Sohasem.“ Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva, S a szemével a szívembe szúrt le – fúrt le tüzesen: Süppedő bársonyra dültem s a violafény köd-ülten Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem, Itten ült ő, itt a párnán, pislogott a mécsesem S ah, nem ül le, sohasem! Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl, Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen! „Angyalok hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen, Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem, Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!“ Szólt a Holló: „Sohasem.“ „Jós! felelj nekem,“ könyörgök „bármi légy, angyal, vagy ördög, Kit szobámba vert az orkán és kísértesz rémesen, Mondd meg itt e szörnyű házban – hol a Rémekkel csatáztam – Hol a Borzalom s a Láz van – nincs sebemre moha sem? Nincs-e nincs-e ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?“ Szólt a Holló: „Sohasem.“ „Jós! felelj nekem,“ könyörgök „bármi légy, annyal, vagy ördög, Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen, Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes, Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem, Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?“ Szólt a Holló: „Sohasem.“ „Pusztulj innen a pokolba“ ordítottam fuldokolva, Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn! Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel! Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem! Tépd ki csőröd a szívemből, ne maradjon nyoma sem! Szólt a Holló: „Sohasem.“ És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan, A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem. Úgy ül mint egy omladékon, melyen alvó éji démon, A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen: Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen S nem virrad meg – sohasem!

ELDORÁDO ALLAN EDGAR POE Valaha rég Egy drága-szép Lovag nagy útra szállott, Ment, mendegélt, Száz útra tért, Kereste Eldorádot. Azóta agg A szép lovag, Szívében átok, átok, Bármerre ment, Se fönt, se lent Nem lelte Eldorádot És végtire Lankadt szive Egy árny eléje állott, Szólt: „Áldalak, Bús árnyalak, Mutasd meg Eldorádot.“ „Ott messzi túl, A Hold kigyúl, Az Árnyak Völgye vár ott. Vágtass, el, el.“ Az árny felel „S eléred Eldorádot.“

EULÁLIA ALLAN EDGAR POE A sóhajország árnyán Laktam egyedül, árván, Lelkem mocsár volt, mély magány. S az angyali jó Eulália lett remegő arám, A sárgahajú Eulália lett mosolyos arám. Ó – a szeme ég, Mint éjjel az ég, Ha csillag rakja ki a nagy űrt! S a lágy pihe-göngy, A bíbor, a gyöngy, Mit holdsugár ragyogása szűrt, Nem oly aranyospuha, mint Eulália fürtje, a sárga fürt, Nem oly sugaraspici, mint Eulália fürtje, a drága fürt, A bánat – a mult A semmibe hullt, Mióta angyali lelke véd; Az ég aranyán Ég a halavány Astarte s már az éj se setét, Ha rám veti jó Eulália felragyogó szemét, Ha rám veti szent Eulália lágy ibolyaszemét.

ÁLOM AZ ÁLOMBAN ALLAN EDGAR POE Vedd még e csókot édesem! Mostan megyek, elbúcsuzom És ez legyen a búcsuszóm: Igazat mondtál én nekem, Bús álom az én életem; Eltűnt reményem csillaga, Mindegy, nappal vagy éjszaka, Való volt-e, vagy látomány, Ma már mi sem maradt nyomán. Minden mi van e bús világon, Álomba ködlő furcsa álom. Állok viharzó part előtt, A tengerár lihegve bőg. Kezemben emlékek, romok, Arany fövény, arany homok. – Nézem, hogy hullanak ezek A könnyű, semmi porszemek És könnyezek – és könnyezek! Ó Istenem! bárhogy fogom, A porba hull lágy homokom? Ó Istenem! nem menekül Egy szem se a vizek elül? Hát minden-minden e világon Álomba ködlő furcsa álom?