RAINER MARIA RILKE
Dezső Kosztolányi translation
Rainer Maria Rilke 1875 december 4.-én született Prágában. Itt nevelkedik és a cseh óváros – a zegzugos utcáival, a piszkos házaival – mély emléknyomot hagy benne. Az élete zajtalan. Tanulmányútra megy Münchenbe és Berlinbe, később Olaszországba és Oroszországba, azután Oberneulandban (Brémában) lakik, végül Párisba költözik, ahol megtelepszik és Rodin titkárja lesz. Ma is Párisban él.
Rilke külön helyet kér magának az újnémet irodalomban. Az „osztrák“ lirikusok csoportjához számítják őt. Ausztriában finomodott ki leginkább az érzések esszenciája. Stefan George, Hugo von Hofmannsthal és Rilke: e három lirikus képviseli legjellemzőbben az osztrák lírát. Valami sajátos metafizikát keresnek mindnyájan. Olyan metafizikát, amely kevesebb vagy több, mint a szakszerű filozófia, a gondolatokat táncra perdíti és a szavakat zenévé nemesíti. Gondolatokat éreznek, amelyek dalok s problémákat, amelyek oly közel vannak a filozófiához (és oly távol vannak tőle), hogy strófákba kívánkoznak. Ez a líra azonban csak titokzatos, de nem problématikus. Semmi köze azokhoz a pozitív tudományábrándokhoz, melyek a mult évszázadban jelentkeztek józan, hideg poéták fejében. Az osztrák líra csak utalás valami magasabbra, egy fölfelé mutató gesztus, amely egy ember elbámulásait magyarázza, egy különös embert, egy nagyon különös embert egy nagyon különös lelki helyzetben, ennek az embernek egy furcsa másodpercét, ennek a másodpercnek egy félig öntudatos, félig öntudatlan hangulatát, amit kimondani szinte merészség.
A szlávokat régente szklávoknak (rabszolgáknak) nevezték. Rilké-ben van valami szláv (és szkláv) alázat. Testtelen ábrándozó, aki mindent odaad másnak. A szolgaság benne oly végtelen, hogy átfinomodik és glorifikálja önmagát. Rilke úgy tud adni, hogy az adással mindig gazdagabb lesz. Ami körülötte van, a valóság, túlvilági álom csak. Az igazi érték eksztázisokban nyílik ki. Mozdulatlanul marad s a mozdulatlanságban távolságok szenzációját érzi. Egy értelmi és érzelmi elfinomultságon keresztül eljut a stilizált, jelképes vallásosságáig, az intuícióig, az egyénisége rejtett magváig.
Első versei kedves és finom csipkemunkák: nőies, de nemes művészet. Bírálói későb Baudelaire és Dante hatását emlegetik. A színei gazdagodnak. Egyénisége akkor bontakozik ki teljesen, mikor Párisba érkezik és megismerkedik Rodin-nel (akiről legszebb tanulmányát írta). Rodin fejleszti ki benne a plasztika iránt való érzékét. Az ember eltűnő folyamat, egy dal megütött hangja, mely éppen most van elhangzóban. Az egyéniségünk, amely a tudatunkban az élet minden pillanatában mint örökkévalóan szilárd és elpusztíthatatlan él, a következő másodpercben már örökre elveszett. Egy idegen ember szemében és lelkében néha horgonyt vethetünk. Vagy még inkább a tárgyakban. Ezek nyugvópontjai elsikló életünknek. A művész ezzel a perspektívával szemben alkot. Rilke úgy látja az életet mint Rodin: egy pillanatban és egy villanatban. Azért ir, hogy megrögzítse az elsuhanó életet.
Művészetének tetőfokát jelenti a „Stundenbuch“, ez a különös breviárium, amelybe minden mondanivalóját összefogja. Minden addigi írása zarándokút, hogy ehhez a könyvhöz és az Istenhez érkezzék. A kétségek feloldása ez: egy kacagó és viharos szeptimenakkord. Elfinomult érzés-élet működik itten, mely motívumait arról a láthatatlan területről szedi, amelyről tudjuk, hogy életünket épp oly mértékben befolyásolja, mint az öntudat fényében égő terület. Még a modorossága is, amit sok bírálója kifogásol, az önkívület lázát szolgálja.
Rilke az érzéseit a maga egészében közli velünk. Költői ereje abban van, hogy nem tágítja a kategóriákat, de úgy ad át mindent, mintha magából egyszerűen belénk helyezné. (A legtökéletesebb közlésmód.) A közbeeső út azonban sötét. Képzeljük el, hogy egyik világos szobából jönnek a szavak a másikba és itt is világosság van, csak a folyosó szűk, homályos és nem látni, hogy kik és mik ezek a szó-követek, hercegek-e vagy koldusok, nevetnek-e vagy sírnak, eltakarják-e az arcukat vagy reánk néznek és felénk igyekeznek. Ha megzendül a nyelv, fogalmak zenélnek. A forma lényeggé válik. A ruha hozzánő a testhez.
RAINER MARIA RILKE
Rilke művészete ma már klasszikus tökélyű: mélyen és nyugodtan hullámzik komoly célja felé.
MUNKÁI. Larenopfer 1896, Traumgekrönt 1896, Advent 1898, Das Buch der Bilder 1902, Das Stundenbuch 1906, Neue Gedichte I–II. 1907–1908 (Insel-Verlag), Die frühen Gedichte (Korai költemények), Requiem 1909.
IRODALOM. Kosztolányi Dezső: Rilke (Nyugat 1909 szeptember 16), Túróczi József: Bridge Laurids Malte feljegyzései (Nyugat 1910 december 1).
Több versét magyarra fordította: Franyó Zoltán, Majthényi György, Bálint Lajos, Kúthy Sándor, Benedek Károly, Lányi Sarolta, Kállay Miklós.
ÖNARCKÉP 1906-BÓL RAINER MARIA RILKE Az ősi, régen nemesi családnak vadsága a szemöldök peremén. A szemben félelem s kék, enyhe fény a gyermekkorból és itt-ott alázat, nem szolga-vágy, de szolgáló erény. A száj: csak száj, nagy, biztos és kemény, nem rábeszélő, de valami bátrat kimondó. A homlok előrebágyad s árnyak között méláz el feketén. Csak sejtelem még és korántse kész: A bánat és siker még nem ragadta új markolással teljes diadalra és mégis: ez a sok kúsza vonalka valami komoly, igaz és egész.
BREVIÁRIUM (KÖNYV AZ EMBERI ÉLETRŐL, A ZARÁNDOKÚTRÓL, A SZEGÉNYSÉGRŐL ÉS A HALÁLRÓL) RAINER MARIE RILKE Kiolthatod szemem te: látlak, tömd be fülem, hallom szavad, láb nélkül is kúszom utánad, száj nélkül hívlak hallgatag. Törd le karom, én átölellek szívemmel, mint egy csoda-kézzel, fogd le szivem, lázas velőm ver, s ha agyamat zúzod te széjjel, véremre veszlek új erővel. * Te a jövő vagy, éj virradata, a végtelenség síkján felviharzó. Vagy éj s idő után harsány kakasszó, vagy hajnali mise és szűzi tarló, és idegen és halál és anya. Te vagy a folyton változó világ, ki a sorsból kiharsansz szabadon, csak selypítgetnek panaszok, imák és ismeretlen vagy, mint a vadon. Te a dolgoknak mélyült mélye vagy, mivoltodat némán elhallgató, és másnak lát a földön minden agy, hajónak part vagy és partnak hajó. * A sápadt Ábel így beszél: Én nem vagyok. Bátyám tett vélem valamit s szemem nem látta titkos ujjait. Előlem a napot elfüggönyözte, az arcom arcával tiporta össze. Most maga van. Úgy érzem, él szegény boldogtalan, mert nem teszik azt véle, mint velem. Mind ott hever élettelen, haragjától mindenki elvesz, mindenki néma és beteg lesz. A bátyám virraszt s én ezt rebegem, ámen. Reám gondolt az éj, a végtelen; rá nem. * Uram, a nagyváros oly rémítő, itt minden szétzüll, szerteszéjjel; a legnagyobb is menedékhely – nincsen vigasz, csak kín és kétely s kopáran száll fölötte az idő. Az emberek itt búsan tengenek a mély szobákba bágyatag mozogva, félénkebben, mint a fiatal csorda, míg künn a föld piheg nagy darabokba, de ők nem tudják s élnek csüggeteg. A gyermekek itt ablaklépcsőn nőnek s egyhangú árnytól bús pici szivök és nem tudják, hogy künn az ébredő reg dallal, virággal köszön a mezőnek – s oly szomorú gyereknek lenniök. Szüzek serdülnek itt föl ismeretlen s álmodnak a gyerekkor hajnalárul; nem ez a vágy volt a gyerek-szivekben és késő álmuk reszketeg bezárul. És függönyös hátsó szobákba ásva, bús anyaságuk is olyan setét, most hosszú éjek kényszerű sírása, aztán pár meddő, lomha, hideg év. A holtak ágyai is árnyban állnak s a sírhoz mind epedve vánszorog s úgy hallnak meg, láncában a halálnak, mint elhagyott kolduló asszonyok. * Én nem hiszem, hogy a kicsi halál, mellyel merészen packázunk naponta, kegyetlenül megront és lekaszál. Én nem hiszem, hogy majd utunkba áll; mert élek és építek a romokra s vérem pirosabb, mint a rózsaszál… S a mélyem mélyebb, mint a köd és a tetszelgő félelem. Hisz amiből világra jött: az életem. Így mennek ép a kolduló barátok szerteszét; az ember retteg és a szíve ver s nem tudja: vajjon ugyanaz-e mindig kettő van-e, tíz-e, vagy tízezer? Csak egy kezet látunk kinyúlani, mely meztelen és sárgán átölel – olyan közel: minthogyha en-ruhánkból nyúlna ki. * A városok csak a bűnt sokszorozzák s mindent magukkal rántanak mohón, a barmot széttörik, mint a mohos fát, és népeket sütnek meg érckohón. S az emberek bálványa a kultúra, megbomladoz bennük a súly-egyen és haladás nekik a csiga-túra és csak rohannak derűre-borúra, mint a dámák illegnek begyesen, lármáznak érccel völgyön és hegyen. Lidércek őket tévútra viszik, és élnek ők és nem lehetnek ők, a pénz növekszik, nyüvi az erőt, a pénz hatalmas s ők gyengék, picik s búsan vánnyadnak el, idő előtt, várván, hogy a bor és mérgek malasztja őket múló örömre rákapassa. * Ők nincsenek. Csupáncsak a szegények, kik akaratlan élnek és bitangul; az arcukon a kín az ősi bélyeg, torzak, kopárak és búsak a harctul. Rájuk viharzik minden, ami ronda s minden szemét az ő arcukra hull. Oly féltek, mint a himlős ágy piszokja, bitangok, mint a tört edény s a rozsda és mint a naptár, melynek napja mul – s mégis: ha a föld egyszer bajba volna, mint rózsaláncok reszketnének tisztán, úgy fénylenének, mint egy szent talizmán! Mert ők a szűzi hónál szűziebbek s mint a ma-szült vak-állat és a harmat és egyszerűek s csak téged követnek, nem is akarnak, csak egyet akarnak: hogy szegények legyenek mindörökké. * Mert lásd: ők nőni fognak, sokasodni és őket az idő megóvja majd, úgy szaporodnak, mint a rét bogyói édességükkel födve a talajt. Mert boldog az, ki sose lakomázott, kiknek eső paskolta fejüket; hozzájuk dőlnek mind az aratások s ezerszeresen fizet a szüret. És élni fognak, hogyha minden elvész, ha porba reccsennek országok, államok, úgy kelnek majd fel, mint sok kipihent kéz, míg másokat megölt a tengve-lengés és minden nép és minden kéz kifáradott. * És nézd: a testük mint a víg menyasszony és tovafolyik, mint serény patak és mint egy szép tárgy, úgy él hallgatag, csodásan él és áll a földi harcon. Karcsú, sugár és most még vézna csak, s bús-gyenge, mint sok fáradt, beteg asszony, de a fajta szül sárkány-fiakat és hallgat a tűrés völgyén virrasztón. * A szegény háza az oltárfiók, ott balzsam és öröklét lesz az étel s ha jő az este szótalan zenével magába tér, kitágul szerteszéjjel s az éji csendbe dalt hallani ott. A szegény háza az oltárfiók. A szegény háza a gyerek keze. Ő nem veszi el, mit kíván a felnőtt csak egy bogárkát, amely téveteg jött, egy kavicsot, mit a patak is ellök, szálló fövényt, kagylót, zenélve zengőt; a mérleg ez, mely méri a jövendőt s rázkódva rándul-rendül lefele. A szegény háza a gyerek keze. És ő a föld, anyánk és mindenünk: Egy eljövendő kristály, mely szeliden csillog világos, tompa, röpke színben; és mint az ól, meleg, szegény, mezítlen – de vannak estek: s akkor-akkor minden, és minden csillag onnan int nekünk. * Szegényeid szenvednek, mint a falka, amerre néznek bánat és magány és égnek-fáznak, mint a lázrohamba, lakásokból kiverve és rohanva bitang halottak künn az éjszakán; piszkolja őket a sár és az ucca, olyanok, mint napfényen a dögök – s a véletlen s a lányok léha pucca s a lámpa s a kocsi rájuk röhög. Ha van egy száj itt harcra, védelemre illesd meg Uram, hogy értük perelne.
A SZOMSZÉD RAINER MARIA RILKE Miért követsz, idegen hegedű? Miért van, hogy a te síró, keserű búd mindenütt nyomomba szálldos? Száz ember ríkat? Vagy csak egy magányos? Van olyan, aki benned hinni tud még, és minden nagyvárosba van nehány, ki nélküled folyók mélyén aludnék? És miért találsz mindig reám? Miért, hogy mindig azok mellett élek, akiknek édes húrjaid búgása, mely mondja: súly és teher az élet, a terhek-terhe, kín és kő és mázsa.
VÉGZETES ÓRÁN RAINER MARIA RILKE Aki most zokog valahol, ok nélkül zokog valahol, értem zokog. Aki most nevet valahol, ok nélkül nevet valahol, engem nevet. Aki most indul valahol, ok nélkül siet valahol, hozzám siet. Aki most meghal valahol, ok nélkül hal meg valahol: reám tekint.
ŐSZI NAP RAINER MARIA RILKE Uram: itt az idő. Oly hosszú volt a nyár. A napórán fektesd el hosszú árnyad s engedd az orkánt a pusztára már. Még csak néhány kövér gyümölcsöt éressz, adj nékik még két délies napot, hogy a belük napfénytől lenne édes, míg a tüzét borrá változtatod. Kinek nincs háza, annak sose lesz tán, ki egyedül van, egyedül marad, hosszú levelet ír és olvas eztán, vagy bús allékban járkál hallgatag s bámulja a fakó napsugarat.
A FIÚ RAINER MARIA RILKE Olyan szeretnék lenni, mint azok, kik vad lovukkal szállanak az éjbe, fáklyákkal, égre borzadó hajakkal, a hajsza roppant viharába félve. Legelől állanék, mint egy ladikban, nagy lennék, mint felgöngyölt lobogó. Sötét, de rajtam fénnyel lobogó aranysisak. S mögöttem a sötétben tíz ember várna sorakozva szépen, oly nyugtalan sisakkal, mint enyém, sötét, öreg, vak s mégis csupa fény. Mellettem lenne egy és fújna-fújna a trombitával és száguldanánk és trombitálna utat és magányt és mint az álom szállnának újra s újra; a házak térden állanak elébünk, a görbe utcán új és új magány int, terek terülnek: és mindent elérünk, zápor gyanánt zuhognak paripáink.
A NŐ, AKI MEGVAKUL RAINER MARIA RILKE Teánál ült, akár a többiek. És mintha a csészéjét néma gondba valamiképpen másként fogta volna. Mosolygott. Elfutott a bús hideg. És hogy végül felkelt a társaság, s járkáltak csendesen a meghivottak sok-sok szobán (nevettek és susogtak) velük ment a másik szobába át, oly elfogultan, olyan hallgatón, oly bódorogva, mintegy lámpalázba, fényes szemét részvétlen fény tarkázta s hidegen rezgett rajta, mint a tón. Aztán követte őket csüggeteg, mintha valamit még nem hágna által; de mintha később égő szárnyalással röpülné át a végtelen teret.
HÖLGY A TÜKÖR ELŐTT RAINER MARIA RILKE Mint a fűszert az álomitalban feloldja a tükre mélyiben gesztusát fáradtan-szeliden, majd mosolyát is bedobja halkan. S vár, amíg folyékony tükre pezsdül, gyöngyöket hány és feloldja itt a haját és pompás vállait kiemelve az esti köpenybül és iszik a képből. Csendesen issza, mint mámorral inna egy szerelmes, kémlelődve issza, csöndesen les s a komornát akkor hívja vissza, hogy szekrények árnya reng a tükrén s hallgatag hamvadt el a letűnt fény.
A LÁBBADOZÓ NŐ RAINER MARIA RILKE Mint mikor az utcákon az ének majd közelbe jő, majd megriad, mostan markolod már és eléred, most megrebben egy kis zaj miatt az élet játszik a gyógyulóval; elaléltan és pihenten ül, élni szítja már egy álom-óhaj és egyszer megmozdul félszegül. És úgy érzi, szinte-szinte bántja, hogy keze, a hűs, kemény tenyér, cifra lázak csontos, furcsa pántja, rózsálló-szelíden bús-fehér megsoványodott fejéhez ér.