NIKOLAJ ALEXEJEVICS NEKRASZOV

Nikolaj Alexejevics Nekraszov 1821 november 22.-én (december 5.-én) született Vinica járásban, Podoljszki kormányzóságban. Tizennégyen voltak testvérek. Apja orosz katonatiszt, anyja lengyel mágnáslány. Öt gimnáziumot végzett, később kicsapták. Apja a szentpétervári katonai iskolába adta, de a fiatal gyerek titokban tovább tanult és beiratkozott rendkívüli hallgatónak az egyetemre. Az apja ezért kitagadta és Nekraszov a nagy nyomorúságtól éhtífuszt kapott. Megtörtént vele az is, hogy a koldusok tanyáján volt kénytelen hálni. Később újságíró lett és álnév alatt operetteket rendezett az Alexandra-Színházban. 1840-ben jelent meg első verseskötete „Álmok és Hangok“ címen. Később több almanachot adott ki. Az ötvenes évek derekán súlyosan megbetegedett és ekkor írta „Utolsó elégiák“ című verseskönyvét. Betegségéből felgyógyult, de 1875-ben bélrákot kapott és 1877 december 27 (1878 január 9) meghalt. A szentpétervári új „Szent Szűz Kolostor“-ban temették el. Koporsóját az egész ország kísérte ki. Annyira bálványozták az oroszok, hogy betegágyához Szentpétervárra hivatták Billrothot, a hírneves bécsi orvosprofesszort. Nekraszov az oroszoknak körülbelül az, ami nekünk Petőfi Sándor. A nemzet és a nép költője, háborgó és szenvedélyes temperamentum, de épp mint Petőfi Sándor, nagy formaművész is.

Dosztojevszki ezt írja róla: „Nekraszov rejtélyes ember, sötét és végzetes pillanatai voltak, a szíve már a születésekor meg volt sebezve és ez a seb sohase gyógyult be.“

IRODALOM. Szabó Endre több versét lefordította (Orosz költők 1891). A könyv elé írt bevezetésében jellemzi Nekraszovot.