EMILE VERHAEREN
Dezső Kosztolányi translation
Emile Verhaeren 1855 május 22.-én született, Antverpen mellett, Saint-Amandban. A vidéken nevelkedett. Itt látta a durva, kemény parasztokat, a kolostorokat, a hidakat, a ködben imbolygó hajókat. A koloritja e vidékről származik. Gandban, a kollégiumban barátságot köt Rodenbach-chal, lapot alapít, amelyben a fiatal belga tehetségeket gyűjti össze, de lapját az egyetemi hatóság betiltja. Már ekkor se ír úgy, hogy az akadémikusoknak ínyére lenne. 1881-ben ügyvédkedik Brüsszelben. Verhaeren nagyon hamar és nagyon határozottan az irodalomnak adta magát. Két folyóiratban küzd a belga szimbolikus poézisért, amely azóta teljes diadalra jutott. 1883-ban megjelenik verseskönyve Les Flamandes (A flamandok), 1886-ban Les Moines (A szerzetesek). Az utána következő években, amíg Maeterlinck drámáival emeli a belga költészet európai hírnevét, Verhaeren versköltészete teljes pompájában bontakozik ki. Azóta igen sok verseskönyve, lírai drámája, tanulmánya jelent meg. Népszerűsége óriási, nemcsak a belgáknál és a franciáknál, de a külföldön is. Verhaeren vagabund lélek: sokat utazik külföldön. Brüsszelben és Párisban lakik, váltakozva.
A belgák két legjelentősebb költője: Maeterlinck és Verhaeren. Maeterlinck verseiben csak a drámái magvát találjuk meg, ez a kiinduló pont. Verhaeren-nél a vers a cél. A belgák legnagyobb lírai költőjüknek őt tartják.
Verhaeren igen sok versét a mult parfüme itatja át. A szeme úgy lát, mint egy középkori szerzetesé. A halál a maga feketeségében jő ebbe a siralomvölgybe és véget vet a bűnnek, a romlásnak és az Isten-káromlásnak. De abban az értelemben is vallásos, hogy még a fellegekben, a vizek játékában és a lombremegésben is misztikus szertartást sejt. Albert Mockel a paroxizmus költőjének nevezi. Csupa önkívület és spirituális lelkesültség. Soha költő ennyi színben, ennyi különféle világításban, ily változatosságban nem látta a kolostorokat, a templomokat, a középkori egyházi életet és lerajzolni a külső világot még senki sem merte és tudta ily újszerűen és bátran, hogy a legapróbb részleteiben is egy mély kedély élete legegyénibb érzése rezegjen. Az ő tájképei mind lelkiállapotok, hallucinációk és víziók.
A flamand föld nemcsak a misztikum hazája. Ezen a földön az egészség is otthonos. Az utas itt gyakran talál elátkozott helyeket, rombadőlt várakat és bitangul hagyott kastélyokat, ahol kísértetek járnak, vagy „zörgő-szellemek“ ütik fel tanyájukat, a várromok és elátkozott kastélyok között azonban többnyire nyugalmas ebédlők terpeszkednek. A flamandok szeretik a gyomrukat. Nem is tudnak az egész világon oly dúsan, kedélyesen és zsírosan enni, mint náluk. Teljes és bő élet sustorog itt, a táplálkozás, a tenyészés vegetatív élete. Verhaeren nagyszerűen ért a rajzoláshoz. A flamand életet rajzoló verseiben ütközik ki, hogy ez a sápadt, vértelennek látszó spiritualista mennyire realista. A bőjtölő aszkéta színesnek látja az életet. Verhaeren vízionárius. Újabb verseiben a város, a nagy tömegek költője. Művészi hitvallását támogatja nemesen-szociálisztikus világnézete.
MUNKÁI: Fontosabb verseskönyvei: Les Flamandes 1883 (A flamandok), Les Moines 1886 (A szerzetesek), Les flambeaux noirs 1890 (A fekete fáklyák), Les Campagnes hallucinées 1893 (A hallucináló mezők), Les Heures Claires 1896 (Világos órák).
IRODALOM. Vampa: Verhaeren (Élet 1909 január 24), Szabolcsi Lajos: Az új Verhaeren (A Hét 1909 szeptember).
Verseit sokan fordították magyarra, többek közt: Gábor Andor, Franyó Zoltán, Peterdi Andor, Kún József.
EMILE VERHAEREN
A SZÉL EMILE VERHAEREN A végtelen vad réteken Novembert trombitál a szél, A végtelen vad réteken Zúg-búg a szél, Garaboncásan útra kél És mindig új haragba fúj, Zúg-zúg a szél, A vad novemberi szél. A kutakon viharra vár A vaslakat s a csiga, zár Csikordul; Az utakon viharra vár A vaslakat s a csiga, zár Zordul Azt mondja, hogy halál A szél a vizen nyargalász, Levél röpül nyomába száz. A vad novemberi szél, A szél haragja szétszed Minden picinyke fészket; Vasvesszővel dörömböl, Agg lavinát tépáz szilaj örömből, Üvölt a tél, Süvölt a szél, A vad novemberi szél. A nyomorult kis kalyibák Megfoltozott ablakja sír, Röpül a rossz újságpapír, A szél mível most galibát – A vad novemberi szél! – És mit se tudva az időről, A vén malom csak jár le-fel, Villanva kattog, kelepel, A bús malom most szelet őröl, A lisztje most a szél, a szél, A szél, A vad novemberi szél. A régi pajta nyöszörög, A vén templomtorony mögött Recsegnek régi cölöpök; Sóhajt a gátor, a sikátor, A bátor Szél vad zajától, A vad novemberi szél zajától. A temetőn a sírkeresztek Holtak kinyúló karjai, Lehullanak, a fejfa reszket, A szél, a szél csavarja ki A vad novemberi szél, A szél, Halljátok, hogy sziszeg a szél, Boszorkánylakta út a cél, Fagyot fütyöl, dühvel tele, Remegjetek, tarol a szél, A félelem és jaj szele. Láttátok éjjel őt, ki oly vad, Letépte az égről a holdat, Remegtek rozoga faluk, A megriadt nép nem aludt, Csak vakogott az ugaron, Mint a barom. A végtelen vad réteken Bömböl a szél, A vad novemberi szél.
KERESZTÉNY HALÁL EMILE VERHAEREN Keresztény halál, légy százszor áldva! Szomorú gyászod nékünk kincset ér, El nem muló álom te, szívek álma, Bús büszkeségünk, mennyei kenyér. Tiéd a hódolat és a dicsőség, Komor halál, mely pihenésre hí, Sötét oltárod felpirosló gőzét A sápadó égboltba keveri. Túl az időn, örökre rendületlen, Bús sír! Halál! Fekete szerelem! A végzetet tartod sovány kezedben S fényt nyújtasz a kialvó szemeken. Dicsőség néked! Bármikor ad Isten! Szomorú vagy, mint az est szomorú És aratásod minden tiszta szívben Egy fekete liliom-koszorú. Te vágya szüzeknek, szelid papoknak, Égigható zengő hozsanna-szó, Ha jössz, imák zengenek, gyertyák lobognak, Ó, szent halál! Te életet adó! A jámbor és igaz nem fél te tőled, Mert néki ott fönn nyílik az öröm: S hullámai a vágtató időnek Eltűnnek a dalmahodó ködön.
A HÓ EMILE VERHAEREN Hullong a hó, hull szakadatlan Mint tiszta gyolcs, hull csendesen Az árva-árva tereken, S amerre száll, átok terem. Hullong a hó az alkonyatban, Hogy egyik perc a másba pattan, Hull, hull – egyhangún – szakadatlan; Sziszeg, zuhog, akár a katlan; Tompán a néma házra hull, Zárdákon, csűrökön lapul; Sziszeg, zuhog, akár a katlan S a temetőkre és sírokra száll le halkan. A zord idők bús lobogóját Kibontja a hósík felett; S a gyászos nyomortól nem óják Kunyhók a bús szegényeket. A fagy lejő s csontig hatol És szűk a kunyhó, szűk az ól, A lelkeken ott a nyomor s a hó, A bús, nehéz és tiszta hó. Sötét hidegben fázik a lakó És arca oly sápadt, fakó. Hótól fehér az út, Halottak a faluk; A sok kristályos nagy kopár fa, És a didergő fák sora Úgy áll fehér cukorba mártva. Belepte már a malmot a fehér moha S olyan akárcsak egy kelepce És készen áll prédára lesve; Lenn a viharban reszkető Kolostor és a háztető November óta küzd az estbe; S a hó csak hull, hull, hullong csendesen A végtelen, kopárbús tereken. Ameddig csak a szem elér, Minden fehér, fehér, fehér, Hó mindenütt, hó tiszta hó, Halotti, sápadt takaró, Halotti meddő takaró. A végtelen tél szemfedője Rongyos pehely-hímmel beszőve.
A FELLEGEK MISÉJE EMILE VERHAEREN A tél egén sok kósza felleg. És úgy ragyog a hold karéja, Mint zöld-arany fényű paténa… A fellegek áldozni mennek. Halkan, búsan lebegnek által, Az égbolt kórusán haladnak. Titokzatos sok templomablak Világít messze tompa lánggal. A zaklatott éj félve néz le És látja lenn a víztükörben, Amint megindul s tovaröppen A fellegek fehér miséje.
A KOLOSTOR EMILE VERHAEREN Mult fájdalom sötétedik szelíden A hófehér, alacsony folyosón S a görnyedő, nyugodt hajlású íven A fölriadt szó sírva átoson. A zord falon gyászszalagos ereklye, Széjjelfeszülő, véres feszület. A nap rikítva tűz a sok keresztre S bearanyozza pici szegüket. És a homályba, fénybe öltözött Komorkodó pillérsorok között Halk lábnesz s kámzsák surranása rebben. Sok pap jön és keresztet hány a csendben… Testvéreért imát mond mindenik S Istent szeretve egymást szeretik.
A FAGY EMILE VERHAEREN Ma este az ég fényes-tiszta, szűz, A végtelen fagy rázza jeges öklét, Fagyos a csillag és fagyos a tűz. Eléd mered a látható öröklét. A bús ezüst égen a fagy az úr, Megdermed a csönd, a szél és a pázsit, A puszta és a part, a kék azúr, Távol egy csillag dsida-hegye látszik. Csönd ül a tenger s erdő mélyibe, Hegyes, szúrós, mozdulatlan ezüstfény! És nincs a végtelenbe senkise, Ki győzne érdes és érces ezüstjén. Zsibbadt magány. Csak dermedünk tovább, Meggémberedve fényes jégbilincsen. Egy örök tél borzalma karol át. Fölöttünk gyémánttrónusán az Isten.
A SZELID PAP EMILE VERHAEREN Csak béke, jóság a lelküknek álma, Kezükbe rózsa illene és pálma. S föléjük egy halvány bura üvegje, Akár az ég, kék színekben remegve. S a lábuk alá, mely jár sok úton által, Ezüstös ösvény aranyszínű sávval. S úgy menne mind, tavon, vizen haladva, Mint hófehér liliomok csapatja. Ők a szelídek, kiket álmok űznek, Naív fiai, hívei a Szűznek, Lángolnak ők és hangosan kiáltnak A háborgó orkánok csillagának. És Őt dícsérik a viharba halkal, Mint angyal-kórus aranyos ajakkal. És úgy kérik, hogy a tűztől, a vágytul, Szívük kigyullad s nagy szemük kitágul. És úgy szolgálják a mennyek virágát, Hogy hitüket imák tüzébe mártják. És Ő egy este, hallván szent igéik, A kis Jézuskát csókra nyújtja nékik.
A SZILAJ PAP EMILE VERHAEREN Vannak papok, mind nagy, szívós és bátor, Úgy jönnek egy őserdő iszonyából. Magukban élnek, monostorok árnyán, Mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány. A gyantás erdők réme, sok komor gond, Vihar, iszony, mind a szívükbe forrong, Szakállukat a szél haragja csapja, Szemük ragyog, mint barlangok patakja; Tömérdek testük, mit egy kámzsa föd be, Egy sziklatömbből harsan a ködökbe; Sekély időkben, hol úr az alázat, Regés dacuk még egyre-egyre lázad; A lelkük vas-bokor és sose retten, Csak a pokoltól reszket át ijedten; És látnak Istent, ki villámokat szór S a mindenséget összetörve harcol, És zord Krisztust, szederjes, vézna testet, Mit német festők dús ecsetje festett, Bozontos főt és két kezet, kinyúlván, S két meggyötört lábat egy zöld, avult fán; És szenteket, akiknek lelke harcos S tüzet, mely csontot, húst emésztve mardos; És szűzeket a cirkuszok porondján, Belük mardossa egy rozsdás oroszlán; Sötét vezeklőket, lázszínű éjen, Kik a kenyér előtt halnak meg éhen. Így élnek ők, monostoroknak árnyán, Mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány.
A MALOM EMILE VERHAEREN A vén malom forog az estbe lent, Fölötte az ég mélabús, mogorva, Repül, repül a seszínű vitorla, Kereng, kereng és újra csak kereng. A durva küllők, mint esdő karok Lehullanak s felszállanak kinyúlva, Aztán leesnek a sötétbe újra, A lég sötét, a pusztaság halott. Bús téli nap ül az alvó tanyán, Az ég felé kígyózik pár keréknyom, A messze ösvény árnyas, hosszú, vékony, Még fönn a felleg is fáradt talán. Pár bükkfa-kunyhó a homályba hal, A bús csoport egy földszegélyre guggol, Rézlámpa csillog minden ócska zugból, Fényébe reszket az ablak s a fal. S az ócska viskók a domboldalon Ronggyal kitoldott, bús ablakszemükkel Csak nézik a küllőt, mely lopva tűn fel S forog-forog és meghal a malom.
A FALI ÓRÁK EMILE VERHAEREN Éjjel, hogy mély csönd van otthonunkban, Bot botol és mankók zaja jön, Az idők lépcsőin föl-le surran A nagy óra fönn; Vén, naív zománcok, pár sovány szám, Ó virágok, minden néhai; Kongó folyosók vak éjszakáján Elhagyottak holdjai; Síri hangok, rozzant, régi rúgók, Titkos, elhagyott fa-ház, Percenések, zizzek, lopva-zúgók, Nesz, mely félve kacarász; Tölgy-tokok, árnyak edénye, Zárt koporsók a falon, Vén kujon, aki zenélve Azt huhogja, borzalom, Ó az órák Útjukat sietve róják, Mint a vén cselédek Csosszannak buzgón elébed, Nagy papucsba és mezítláb S a szívükbe beszorítják Rettegésem éji titkát.
ZARÁNDOKLÓ FÁK EMILE VERHAEREN Mikor a haldokló sugárnyaláb A vérző, őszi föld szívébe markol, Az ónszínű, kopár keresztutakról Zarándokolni indulnak a fák, A bánatuktól nagyra nyúlanak, Jámbor, szelíd, kegyes, gondolkodó mind, A levelük sír, sír és egyre bólint, Szomorú lombjuk könnyez, hallgatag. Amerre nézel, mennek mindenütt Kettős sorokban, ó vajon mióta? A fényt keresi a fák légiója, A nap, a nap hatalmas mágnesük. A köpenyeik csupa aranyok, Rájuk esik az alvó, csöndes, esti Fény és a szélük haloványra festi, A poros úton tömjén kavarog. Haladnak a hegy bús szikláin át, Láttukra az ember döbbenve hallgat. Titokzatos tanyák és törpe falvak Lerogynak és úgy mondanak imát.