PAUL VERLAINE
Dezső Kosztolányi translation
Paul Verlaine Metzben született 1844 március 30.-án. Az apja százados, több rokona katona és pap volt. Apja halála után az anyja elveszti vagyona tekintélyes részét. Verlaine ekkor már csak az irodalommal törődik, a parnassienek közé jár. Első verseskönyvét alig veszik észre. Házassága boldogtalan. Verlaine megismerkedik a fiatal Rimbaud-val, aki elválhatatlan barátja lesz, társa az irodalmi harcokban és a montmartrei éjszakázásokban. Belgiumba utazik vele 1873-ban és Brüsszelben, amikor barátja el akar tőle válni, a pillanat szeszélyében revolverrel kétszer reá lő, amiért két évi börtönre ítélik, A monsi rab, a „szegény Lélian“ a hitben keres vigasztalást, sokat beszélget a börtön papjával, megtér, itt alakul ki misztikus világnézete és formálódnak ki azok a versei, melyekben az alázat és a forró vallásosság szólal meg, a „Sagesse“. Mire kiszabadul, felesége elválik tőle. Verlaine az anyjához megy lakni. Új verseskönyve, mely – mint írja – „hat évi szigorúság, áhítat és sötét munka eredménye“ 1881-ben jelenik meg és a nevét egyszerre világhíressé teszi. Hogy az anyja meghal, teljesen szakít a polgári életmóddal. Fiatalemberek társaságában a párisi diáknegyed kávéházaiban egy abszintes pohár előtt üldögél, egyik kórházból a másikba megy, később már nagyon betegen felolvasásokat tart Angliában, Belgiumban és Németalföldön, Leconte de Lisle halála után „a költők hercegének“ választják meg. Ekkor már csak néha kelhetett fel betegágyából. 1896 január 8.-án meghal, egy szűk és szegényes lakásban, teljesen egyedül. Szobrát nem régen leplezték le Párisban.
PAUL VERLAINE
Paul Verlaine nálunk is erősen foglalkoztatta az embereket. Az irodalmi megújhodás korában a fiatal generáció rajongó kultusszal vette körül az alakját. Gyakran hivatkoztak az életére, a költészetére, az ars poetica-jára. Itt tömören össze vannak fogva azok az elvek, amelyeket minden művész örömest a magáénak ismerhet. Verlaine intenzív életével, intenzív verseivel sokak képzeletében reprezentálja a modern költőt, aki nem nagy és szélesen hömpölygő versekbe, de intim műremekekbe, sokszor csak strófákba és fel-felvillanó szavakba koncentrálta egész életét.
Anatole France így ír róla: „Ezt a költőt nem szabad úgy megítélnünk, mint más józan halandót. Olyan gondolatai vannak, amilyenek nekünk nincsenek, mert egyszerre sokkal több és sokkal kevesebb, mint mi. Öntudatlan, de nem minden században akad ilyen költő… Azt mondják, hogy őrült; én elhiszem. És ha kételkedném, hogy az volt, akkor széttépném azokat a lapokat, amelyeket most írok. Igen, őrült volt. De vegyék figyelembe, hogy ez a szegény őrült új művészetet alkotott, s lehet, hogy egy napon azt mondják majd róla, mint ma François Villonról, akivel leginkább lehet összehasonlítani: azt, hogy a kora legjobb költője volt.“
MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Fêtes galantes 1869 (Gáláns ünnepségek), Sagesse 1889 (Jóság), Chansons pour Elle 1891 (Dalok őneki). Oeuvres complètes de Paul Verlaine Páris, Vanier 1899.
IRODALOM. Szilágyi Géza: Az ifjú Verlaine (Magyar Géniusz 1903), Szini Gyula: A dekadensek (Magyar Géniusz 1903 január 1), Gaár Ferenc: Az ifjú Verlaine (Figyelő 1905 október 15), Fülep Lajos: Verlaine (Magyar Szemle 1906 január 11), Bölöni György: A szegény Lélian (Népszava 1906), Elek Artúr: Verlaine ifjúsága (Az Ujság 1907 november 9), Elek Artúr: Verlaine és Rimbaud (Az Ujság 1907 december 4), Elek Artúr: Verlaine estélye (Az Ujság 1907 december 25), Szabó Dezső: Paul Verlaine (Nyugat 1911 november 1). Versfordítói közül a következőket sorolhatjuk fel: Ignotus, Ady Endre (Uj versek), Kozma Andor, Zempléni Árpád, Béri Gyula (A XIX. század francia lírájából, II. kötet, a Kisfaludy-Társaság kiadása), Kaffka Margit, Ego, Szabados Ede, Telekes Béla, Gábor Andor, Avar Pál, Szász Zoltán, Babits Mihály, György Oszkár, Harsányi Kálmán, Franyó Zoltán, Goór Pál, M. Korniss Aranka, Sík Endre, Kún József.
FEHÉR HOLD PAUL VERLAINE Fehér a hold, Remegve kél, Az ág dalolt, Szólt a levél, Szavuk lesem… Ó, édesem. A tiszta tó Száz árnyat űz. Rajt látható A barna fűz. A szél zokog… Fel, álmodók. Mostan suhan Az este lenn, Halkan-busan És nesztelen. A csend mi mély… Tündéri éj.
JÓSÁG PAUL VERLAINE I. – Uram, félek. Lelkem habozva rendül, Mert érezem, kell, hogy szeresselek. De hogy öleljem által térdedet, Hisz az erény is fél sujtó kezedtül? Nem, nem. Sajog mellem sírboltozatja, Hol árva szívem nyugszik hallgatag, A dörgedelmes égbolt rámszakad… Ki az, ki hozzád utam megmutatja? Nyujtsd a kezed, vezess te drága gyámol. Tört testem, ernyedt lelkemet vigyed – Veled kötök, Uram, szelíd frigyet… Pihenhetek-e kebleden, Atyám, hol Egykor vígasztalódva nyugodott Kedves, szelíd szívű apostolod? II. – Igen, fiam, csak jöjj hamar szívemre. Nézd, Templomom számodra felnyitom. Szállj karjaimba, mint a liliom Kelyhébe a darázs, repülj sietve. Jöjj, én szegény fiam, kegyes fülemhez És gyónd meg, amit súg neked a szív. Add át a bánat bús virágait, Ne mentekezz, jóságom megkegyelmez. Jöjj és ne félj, terítve vár az asztal Örök kenyérrel, gyógyító malaszttal, S angyal lesz a lakoma szolganője. És szűzi bort ereszt az égi tőke, Minek erős zamatja véredet Felpezsdi, ha már megvénhedett. III. – Mi ez? Jaj! megkapom a szentek üdvét? Égő szememből hull a könnyeső, Fáj az öröm s a bú oly jóleső… Minthogyha egyben sírnék és örülnék. Kacagva sírok, zeng a harci szózat Az égi harctér szentektől ragyog, A pajzsokon fehér, kék angyalok S a kürt csatára hívja mind a jókat. Elkábulok, nem értem ezt a választ. Gyarló vagyok s az irgalmad kiválaszt. Szállnék tehozzád s az erőm hiú. Imádkozom s a lelkem megzavarja Nehéz bűnöm vonuló zivatarja. Tüdőm piheg… IV. – Úgy, úgy, szegény fiú!
EGYÜGYŰ DAL PAUL VERLAINE A zongora, mit gyenge ujja csókdos, A rózsaszürke estbe felragyog És egy dal ébred, fájó és bolondos, A szárnya surran és beszél, gagyog, Bolyong, zokog és sír és meg-megáll, Hol csendesen az ő parfüme száll. Miért ez az együgyű, édes ének, Mely altatgatja álmatlan szivem? Mit adhatsz, kis bolond dal, a szegénynek És mit akarsz, hogy félve, szeliden Kiszállsz az ablakon és hallgatag Meghalsz a fák között a kert alatt?
KLASSZIKUS WALPURGIS-ÉJ PAUL VERLAINE Ez itt a második Fauszt szombatéje. Halk, ritmikus, zenélő szombatéj. Előtted egy műkert – Lenôtre-féle – Merev, kómikus és kacér. Köröndök; gyöngyöt síró méla kút-sor; Símára nyírt utak; bronz istenek; Szilvánok; itt-ott Vénusz szobra kuksol; Gyepágyak és hant-kerevet. Bús gesztenyefák; illatos virágok; Itt törpe iskolázott rózsafák; Háromszögekbe nyirdalt tiszafák ott. A hold meg ontja sugarát. Éjfél, az udvar parkján halkan éled, Egy dal, süket, bús, álmatag dana: Oly édes, oly bús, oly fájdalmas ének, Mint Tannhäuser vadászdala. A messze kürtök fátyolhangja dobban, Gyengéd-szelíden sír a borzalom Az összezengő részeg szólamokban; S reá a rezgő talajon. Fehér alakok vézna árnya szálldos, Rájuk esik a hold sugár-nyila S a zöld homályban testük oly opálos. – Raffet-től egy Watteau-fantázia! – Átfogják egymást a fák zöldes árnyán, Ernyedt a testük, szemükön köd ül. Évelgő, lomha tánc indul a márvány, A bronzok, a bokrok körül. – De kik e rémek, részeg költő szülte, Vagy szörnyű szenvedés koholta ki? Kik e kísértetek a holdas űrbe, Tán a sírok halottjai? Ó, álmodó, úgy-e ezek a gondok, Mik véresen nyúltak szívedbe le? És e sötét csapat, e furcsa-bomlott, A holtak őrült serege? – Mindegy! csak szállnak a vad látományok, Táncolva, búsan és féktelenül, Mint porszemek, a napsugárba szállók, S egyszerre mind-mind szertezüll. Sorban kialszik a kürtök zenéje, Mivel a szürke hajnal odaér S egy kert marad csupán – Lenôtre-féle – Merev, kómikus és kacér.
A PORBAN HEVERŐ ÁMOR PAUL VERLAINE A tegnapi esti szél leverte Ámort, Aki az ijját feszítette lassan És huncutul mosolygott a lugasban, Eszünkbe hozva sok-sok régi mámort. A tegnapi esti szél… És most a márvány A fűbe fekszik s a szél zúgva csapja, Fönn búsul a szobor betűs alapja És egy művésznév rémlik a fa árnyán. A kőben a múlás bomlasztva őröl. Egyedül áll! könny reszket a szivemben És bánatos, rossz álom mardos engem, Míg álmodom magányos, bús jövőről. S te kedves? Ó, szivedben a verőfény Kialszik s csak kacagsz búsan-ledéren A bíboros, aranyszínű lepkéken, Az elmúlás rózsálló temetőjén.
PIERROT PAUL VERLAINE Nem az a régi holdfényes vitéz, Ki a kapukba nevetett apánkra, Halott a kedve s gyertyalángja már ma Holdfénybe bújkál, vékony s halni kész. A villám lobban és elül hamar, Mint szemfedő rezeg sápadt kabátja A hűvös szélben s a száját kitátja, Mikor a féreg a húsába mar. Mint nagy madarak röpte, inge újja Suhog-suhog, ha szél néha fújja S bolond jelére senkisem felel. Lyukas szemébe foszfor lángja forr ma És arcából, amit a lisztpor fed el, Magasra tör hegyes, halotti orra.
HÁROM ÉV MULVA PAUL VERLAINE A szűk kapu rozsdásan megcsikordul. Sétálok a kert drága, halavány Édesdeden andalgó sugarán. Nedves tüzek szikráznak fel a porbul. A régi kert. Vadszőlő-lugasban Pár kertiszék, egy hosszú árnyas út, A szökőkút ezüstös ajka zúg, Panaszkodik, pityereg sírva, lassan. A rózsa bólong, mint a multba, régen Pár liliomszál merevül kevélyen, A lombokon madárdal rezeg át. Még áll a régi-régi kis veranda, Csöndben mállik-kopik agg vakolatja S hervadnak a keserű rezedák.