GUY DE MAUPASSANT
Dezső Kosztolányi translation
Guy de Maupassant Miromesnilben született 1830 augusztus 5.-én. Ősei Lotharingiából származtak. Anyja nevelte. Tizennyolc éves korában a tengerészeti minisztérium hivatalnoka, később átmegy a közoktatásügyi minisztériumba. Harmincéves korában kezd írni. Ekkor egymásután ontja a köteteket, tíz év alatt huszonhét könyvet ír. Igazi hírét regényeinek köszöni, igazi értéke pedig rövid elbeszéléseiben van. Elsőrangú megfigyelő. Maupassant középtermetű férfi volt, széles vállú, izmos, sokat sportolt, csónakázott. Erős szervezetét az élet és munka hamar megviselte. Férfikora delén elborult az elméje. Őrülési rohamában egy borotvával el akarta metszeni a gégéjét, kényszerzubbonyban vitték a párisi tébolydába és ott halt meg 1893 július 6.-án.
Maupassant egyetlenegy kötet verset adott ki „Des Vers“ (Versek) címen 1880-ban. Ez az első könyve. Realisztikus művészetéből ízelítőt adnak a versei. Nagyságát nem bennük kell keresnünk. Az az író, akit ma nagyrabecsülnek, a prózai polgárokat figyeli meg, a kis exisztenciákat, a XIX. század különceit és betegeit, verseiből csak a palettáját ismerjük meg, a színeit, amelyeket a regényeibe és az elbeszéléseibe – sokszor változtatás nélkül, szóról-szóra – átvesz. Később tágul a látóköre, kifejlődik a humora, de a lírája ugyanaz marad. Néhány ideges és zaklatott verssorában már látjuk az egész Maupassant-t.
IRODALOM, Radó Antal: Maupassant (Megjelent a Kabos Ede által szerkesztett Krónika első számában), Babits Mihály: Maupassant versei (Nyugat 1909 február 16), Nádai Pál: Maupassant összes versei (A Hét 1909), Salgó Ernő: Guy de Maupassant (Nyugat 1911 augusztus 1). Kosztolányi Dezső lefordította Maupassant összes verseit (1908 Jókai-nyomda kiadása). Több versét lefordította Bródy Miksa (Jövendő), Szilágyi Géza (Holt vizeken), Zempléni Árpád (A XIX. század francia lírájából. A Kisfaludy-Társaság kiadása, II. kötet).

GUY DE MAUPASSANT
HAVAS ÉJ GUY DE MAUPASSANT Meredt, fehér a sík, még zajt se hallani, Nagy némaság; az élet összedermedt. Az elhagyott erdőn nehány kivert eb A zuzmarás fák közt vadul csaholva nyí. Pihen a dal, a gyöp kiszáradt mindenütt, A tél tarol az árva rózsaparton. A meztelen fák, mint megannyi fantom, Az égre görbesztik fehér csontváz-kezük. Sietve száll a nagy, halotti holdkorong, Minthogyha fázna a magányos űrben. A pusztaságra bámul kimerülten, S hogy látja, mily kopár, búsan tovább bolyong. Ránk szórja jéghideg, fagyos sugárnyilát. Sápadtan és kisértetin világol. A hó sziporkát hány az éjbe távol, Oly babonásan ég a szürke holdvilág. Ó gyilkos éjszakák, madár-ölő idők! A fákon a jeges szél zúgva nyargal. A madarak várnak fagyott inakkal S a lombos ág alá vágynának szállni ők. A pőre gallyakkon ón-kérgű jégeső, Ott ülnek és gubbasztva, lesve néznek. Forgó szemekkel várva a sötétet S a hó fehér, fehér s az éjjel sose jő.
COLOMBUS GUY DE MAUPASSANT Gyerek voltam. Szerettem hőn a harcot; A lovagokat, súlyos fegyverük, A zajt, mi távol keleten viharzott, Hogy a szent sírért küzdtek mindenütt. Álmom oroszlánszívű, hős Richárd volt; Bámultam őt, de akkor legkivált, Midőn a harcba sok tar főtt levágott S abból magának nyakláncot csinált. Én a hölgyemnek szalagját viseltem, A harci kardom volt egy kis suhang, Csatáztam a színes virágok ellen, S hullott a kelyhök, hogy a bot suhant. A puszta ég alatt reá szövődött Trónomra a természet zöld moha, És megvetettem a királyi gőgöt, Főmön zöld ágból volt a korona. Boldog tűz égetett. Egyszerre halkan Jött egy szelíd leányka, nevetett. S eléje tettem boldog áhitatban Légváraim, címem s a szívemet. Merengve a zöld gesztenyésben ült le. A mindenség mosolygott kék szemén, És néztem a kékségbe elmerülve S álmodva simultam melléje én. Mért lettem e kis, szőke leánytól oly bús Mért tűnt el úgy az álom, az öröm? Miért borult el komoran Colombus, Hogy egy világ bukkant ki a ködön?
RETTEGÉS GUY DE MAUPASSANT Mult éjszaka soká olvastam egymagamban. Éjfélt ütött, egyszerre megriadtam, Már nem tudom, miért, de féltem iszonyún, Lihegve hallgattam, hogy az éjféli csöndben Valami borzalom suhan a bús borún… Valaki csöndesen megáll mögöttem, Áll nesztelen, meredten, szótalan Kacag idegesen, fülsértve, fagylalón; És mégse hallottam a hangját. Borzalom! Fölém hajolt már, hogy megfogja a hajam, Éreztem, a keze lassan felém int S én nyomba meghalok, ha ez a kéz megérint!… Egész közel simult némán tapadva hozzám S én ültem ott lekötve és merőn, Nem fordíthattam hátra gyenge főm… Mint madarak, miket szétszórt az orkán Vijjongva röpdöstek rém-gondolatjaim, Fagyos verejtéket lopott reám a kín S hallgattam a kongó, kopár-üres szobán át Egymásra csattogó fogaim vacogását. Egyszerre megreccsent valami a szobámba, Vad ordítás harsant az éjszakán keresztül, Minő sosem szakadt még emberi kebelbül. S a földre vágódtam meredten, holtra válva.
NAGYAPÓ GUY DE MAUPASSANT Holtan feküdt a nagyapám, Kilencvenéves nagyapó. Az arca bús volt, halavány, Akár az ágya, oly fakó. Nagy, sápadt szeme kinyilott, Halk hangja hörgött reszketőn, Mint sóhaj-űzte messzi szók, Mint bujdosó szél a mezőn. Álom ez, vagy emlékezet? Nap kelt, foszolt a köd-burok, A fákba tűznedv pezsegett, Szívembe piros vér futott. Bús álom, vagy emlék-e ez? Az élet oly szép s ködbe vesz! Emlékezem, emlékezem. Oh, tünt napok, tünt életem! Az ifjúság! emlékezem. Álom ez, vagy emlékezet? A gyenge hab, a puha, lágy, A szélre bűvösen rezeg. Himbálja a szívem a vágy. Álom ez vagy emlékezet? Miért e perzselő szelek? Emlékezem, emlékezem! Ifjú erő vitt tüzesen! A szerelem! emlékezem. Álom ez, vagy emlékezet? Zajjal telik meg a szívem, Habok suhannak reszketeg, A gondolat fut s elpihen. Álom ez, vagy emlékezet, Hogy meg se kezdtem s végezek? Emlékezem, emlékezem! Rám várnak ők a mélybe lenn; A sír! a sír! emlékezem.
A VADLUDAK GUY DE MAUPASSANT Elhallgat a madár is, minden alszik, Fenn szürke ég, lenn hófehér kihalt sík. Fekete hollók, sok zord éji folt, Vájják a hó jegét nagy csőreikkel. Egyszerre fönn az égen zaj rikolt, Lármázva egy vadlud-csapat tűnik fel. Mind nyúlt nyakakkal megriadva rebben, Mint a kilőtt nyíl, egyre sebesebben S szárnyuk nyomán süvölt a levegő. A bús zarándokraj merengve szárnyal Erdőkön, ólmos óceánon által, Fönn a vezérük olykor tűzbe jő, S serkentve röptük felzúg, sírva, fájón. A karaván szétgombolyul elül, Mint két szalag s egyszerre szétterül Szárnyas háromszögük a láthatáron. Lenn háziludak csapata zajog. Lomhán topognak, lábuk összedermed, Terelgeti egy rongyos, árva gyermek És lassan ingnak, mint nehéz hajók. Figyelnek a búcsúzó kósza neszre, Fejük kinyújták s nézik, egyre nézik A vadludak iramló szökkenésit És vágynak ők is szállni messze-messze. Emelgetik a szárnyukat erőtlen, Ágaskodnak s a zajt remegve hallják És összezsibbadt, átfülő erőkben Sajogva kél az álmodott szabadság, A lanyha partok messze tájak álma, A hómezőn riadt vággyal sivítnak S jajongva, a bús égre kiabálva Soká felelnek tűnő társaiknak.
A HOLDSUGÁR DALA GUY DE MAUPASSANT Tudod, mi a nevem? – A Holdsugár, Tudod, honnan jövök? – Az égre nézz fel, Anyám ragyog, az éj hűs árnyu már, Fákon, vizen futok lágy szökkenéssel; Tanyám a hűs fű, a meleg fövény; Kuszom sötét falon, nyírfák tövén. Mint kincsre szomjú martalóc a házon, Nincs melegem sohsem és sohse fázom. Pici vagyok, mindenhol ott van Fényem ragyogva, csendesen Ülök a néma ablakokban, A titkokat mind ellesem. Most itt vagyok, perc mulva ottan; A vad, a puszta réteken, A tétovázó szerelem Követi fényemet nyugodtan. Aztán, mikor tüzem kilobban, Lágy bú sajog a szívbe lenn. A tücsök és a csalogány A szilfa s fenyves ágbogán Dallal köszönti jöttöm. Aztán kezem a lyukba nyúl, Hol reszketőn lapul a nyúl; Mind felkel erre rögtön; Merész ívekben ugrál És oly picinyke, pöttön Nyúlt árnyak lenn az útnál. A szirten, a haraszton A dámvadat riasztom S a hegy tüzes ünőit, Mind felvigyáz, tünődik, Rejt-e veszélyt az alkony, Nincs-e vadász, ravasz nyom; S lesi, hogy a hatalmas, Tüzes szerelmű szarvas Nem hívja-e panaszlón? Ha kél anyám S a hab dagad Én hallgatag Bús-halavány Tüzet vetek A part-falon. A nedveket Elaltatom; S ha sugaram Mélységeken inog Az úttalan Fél s azt hiszi gyilok. De fényiben Sok elpihen S kit marnak a kinok, Tüzén enyhülni fog. Tudod mi a nevem? – A Holdsugár. Ugy-e tudod miért sugárzom itten? Ha lenn az éjjel hűvös árnyu már, Örökre elveszhetsz a sanda vízben. Éjjel veszélyes az erdő s fövény, Megbotlasz a sötét nyirfák tövén, Én az ösvényt ragyogva mutatom, Ezért bolyongok künn az utakon.