GUY DE MAUPASSANT

HAVAS ÉJ GUY DE MAUPASSANT Meredt, fehér a sík, még zajt se hallani, Nagy némaság; az élet összedermedt. Az elhagyott erdőn nehány kivert eb A zuzmarás fák közt vadul csaholva nyí. Pihen a dal, a gyöp kiszáradt mindenütt, A tél tarol az árva rózsaparton. A meztelen fák, mint megannyi fantom, Az égre görbesztik fehér csontváz-kezük. Sietve száll a nagy, halotti holdkorong, Minthogyha fázna a magányos űrben. A pusztaságra bámul kimerülten, S hogy látja, mily kopár, búsan tovább bolyong. Ránk szórja jéghideg, fagyos sugárnyilát. Sápadtan és kisértetin világol. A hó sziporkát hány az éjbe távol, Oly babonásan ég a szürke holdvilág. Ó gyilkos éjszakák, madár-ölő idők! A fákon a jeges szél zúgva nyargal. A madarak várnak fagyott inakkal S a lombos ág alá vágynának szállni ők. A pőre gallyakkon ón-kérgű jégeső, Ott ülnek és gubbasztva, lesve néznek. Forgó szemekkel várva a sötétet S a hó fehér, fehér s az éjjel sose jő.

COLOMBUS GUY DE MAUPASSANT Gyerek voltam. Szerettem hőn a harcot; A lovagokat, súlyos fegyverük, A zajt, mi távol keleten viharzott, Hogy a szent sírért küzdtek mindenütt. Álmom oroszlánszívű, hős Richárd volt; Bámultam őt, de akkor legkivált, Midőn a harcba sok tar főtt levágott S abból magának nyakláncot csinált. Én a hölgyemnek szalagját viseltem, A harci kardom volt egy kis suhang, Csatáztam a színes virágok ellen, S hullott a kelyhök, hogy a bot suhant. A puszta ég alatt reá szövődött Trónomra a természet zöld moha, És megvetettem a királyi gőgöt, Főmön zöld ágból volt a korona. Boldog tűz égetett. Egyszerre halkan Jött egy szelíd leányka, nevetett. S eléje tettem boldog áhitatban Légváraim, címem s a szívemet. Merengve a zöld gesztenyésben ült le. A mindenség mosolygott kék szemén, És néztem a kékségbe elmerülve S álmodva simultam melléje én. Mért lettem e kis, szőke leánytól oly bús Mért tűnt el úgy az álom, az öröm? Miért borult el komoran Colombus, Hogy egy világ bukkant ki a ködön?

RETTEGÉS GUY DE MAUPASSANT Mult éjszaka soká olvastam egymagamban. Éjfélt ütött, egyszerre megriadtam, Már nem tudom, miért, de féltem iszonyún, Lihegve hallgattam, hogy az éjféli csöndben Valami borzalom suhan a bús borún… Valaki csöndesen megáll mögöttem, Áll nesztelen, meredten, szótalan Kacag idegesen, fülsértve, fagylalón; És mégse hallottam a hangját. Borzalom! Fölém hajolt már, hogy megfogja a hajam, Éreztem, a keze lassan felém int S én nyomba meghalok, ha ez a kéz megérint!… Egész közel simult némán tapadva hozzám S én ültem ott lekötve és merőn, Nem fordíthattam hátra gyenge főm… Mint madarak, miket szétszórt az orkán Vijjongva röpdöstek rém-gondolatjaim, Fagyos verejtéket lopott reám a kín S hallgattam a kongó, kopár-üres szobán át Egymásra csattogó fogaim vacogását. Egyszerre megreccsent valami a szobámba, Vad ordítás harsant az éjszakán keresztül, Minő sosem szakadt még emberi kebelbül. S a földre vágódtam meredten, holtra válva.

NAGYAPÓ GUY DE MAUPASSANT Holtan feküdt a nagyapám, Kilencvenéves nagyapó. Az arca bús volt, halavány, Akár az ágya, oly fakó. Nagy, sápadt szeme kinyilott, Halk hangja hörgött reszketőn, Mint sóhaj-űzte messzi szók, Mint bujdosó szél a mezőn. Álom ez, vagy emlékezet? Nap kelt, foszolt a köd-burok, A fákba tűznedv pezsegett, Szívembe piros vér futott. Bús álom, vagy emlék-e ez? Az élet oly szép s ködbe vesz! Emlékezem, emlékezem. Oh, tünt napok, tünt életem! Az ifjúság! emlékezem. Álom ez, vagy emlékezet? A gyenge hab, a puha, lágy, A szélre bűvösen rezeg. Himbálja a szívem a vágy. Álom ez vagy emlékezet? Miért e perzselő szelek? Emlékezem, emlékezem! Ifjú erő vitt tüzesen! A szerelem! emlékezem. Álom ez, vagy emlékezet? Zajjal telik meg a szívem, Habok suhannak reszketeg, A gondolat fut s elpihen. Álom ez, vagy emlékezet, Hogy meg se kezdtem s végezek? Emlékezem, emlékezem! Rám várnak ők a mélybe lenn; A sír! a sír! emlékezem.

A VADLUDAK GUY DE MAUPASSANT Elhallgat a madár is, minden alszik, Fenn szürke ég, lenn hófehér kihalt sík. Fekete hollók, sok zord éji folt, Vájják a hó jegét nagy csőreikkel. Egyszerre fönn az égen zaj rikolt, Lármázva egy vadlud-csapat tűnik fel. Mind nyúlt nyakakkal megriadva rebben, Mint a kilőtt nyíl, egyre sebesebben S szárnyuk nyomán süvölt a levegő. A bús zarándokraj merengve szárnyal Erdőkön, ólmos óceánon által, Fönn a vezérük olykor tűzbe jő, S serkentve röptük felzúg, sírva, fájón. A karaván szétgombolyul elül, Mint két szalag s egyszerre szétterül Szárnyas háromszögük a láthatáron. Lenn háziludak csapata zajog. Lomhán topognak, lábuk összedermed, Terelgeti egy rongyos, árva gyermek És lassan ingnak, mint nehéz hajók. Figyelnek a búcsúzó kósza neszre, Fejük kinyújták s nézik, egyre nézik A vadludak iramló szökkenésit És vágynak ők is szállni messze-messze. Emelgetik a szárnyukat erőtlen, Ágaskodnak s a zajt remegve hallják És összezsibbadt, átfülő erőkben Sajogva kél az álmodott szabadság, A lanyha partok messze tájak álma, A hómezőn riadt vággyal sivítnak S jajongva, a bús égre kiabálva Soká felelnek tűnő társaiknak.

A HOLDSUGÁR DALA GUY DE MAUPASSANT Tudod, mi a nevem? – A Holdsugár, Tudod, honnan jövök? – Az égre nézz fel, Anyám ragyog, az éj hűs árnyu már, Fákon, vizen futok lágy szökkenéssel; Tanyám a hűs fű, a meleg fövény; Kuszom sötét falon, nyírfák tövén. Mint kincsre szomjú martalóc a házon, Nincs melegem sohsem és sohse fázom. Pici vagyok, mindenhol ott van Fényem ragyogva, csendesen Ülök a néma ablakokban, A titkokat mind ellesem. Most itt vagyok, perc mulva ottan; A vad, a puszta réteken, A tétovázó szerelem Követi fényemet nyugodtan. Aztán, mikor tüzem kilobban, Lágy bú sajog a szívbe lenn. A tücsök és a csalogány A szilfa s fenyves ágbogán Dallal köszönti jöttöm. Aztán kezem a lyukba nyúl, Hol reszketőn lapul a nyúl; Mind felkel erre rögtön; Merész ívekben ugrál És oly picinyke, pöttön Nyúlt árnyak lenn az útnál. A szirten, a haraszton A dámvadat riasztom S a hegy tüzes ünőit, Mind felvigyáz, tünődik, Rejt-e veszélyt az alkony, Nincs-e vadász, ravasz nyom; S lesi, hogy a hatalmas, Tüzes szerelmű szarvas Nem hívja-e panaszlón? Ha kél anyám S a hab dagad Én hallgatag Bús-halavány Tüzet vetek A part-falon. A nedveket Elaltatom; S ha sugaram Mélységeken inog Az úttalan Fél s azt hiszi gyilok. De fényiben Sok elpihen S kit marnak a kinok, Tüzén enyhülni fog. Tudod mi a nevem? – A Holdsugár. Ugy-e tudod miért sugárzom itten? Ha lenn az éjjel hűvös árnyu már, Örökre elveszhetsz a sanda vízben. Éjjel veszélyes az erdő s fövény, Megbotlasz a sötét nyirfák tövén, Én az ösvényt ragyogva mutatom, Ezért bolyongok künn az utakon.