ADA NEGRI
Dezső Kosztolányi translation
Ada Negri 1870-ben született Lodiban. Anyja szegény munkásasszony, aki szövőgyárba járt dolgozni s a félrerakott garasaiból taníttatta a lányát. Ada Negri tanítónő lett. Az Isten háta mögé került, egy lombardiai faluba. Innen küldözgette verseit egy milánói képes lapnak. Irásait csak elfogadták, igazabb feltűnést nem keltettek. Olyan szegényen élt, hogy könyveket se vehetett. Első verseskönyve már jócsengésűvé tette a nevét. A milánói lap szerkesztősége meghívta őt s Ada Negri, aki egész életében nem látott tengert, tavat, sohase utazott, szinte magánkívül volt az örömtől, boldogan fogadta a legelső írók elismerését. Azóta a milánói felsőbb leányiskola irodalomtörténeti tanárnője és felesége egy gyárosnak.
Ada Negri költészete: ősi, bátor s amellett mégis nőies. Gyengéd, mint a nő, de van oly kemény és érces hangja, mint sok férfinak sincs. Nagyon emberi. Észreveszi a nyomort. Megható tollal írja le az újkor dolgozó koldusait. A nők költészete többnyire csak emlékkönyv-poézis. Csak az egyhúrú szerelmi lírán tudnak játszani. Ada Negri egészséges; az élet engedelmes befogadója; a férfi mellett öntudattal áll meg s anélkül, hogy feminista, vagy kékharisnyás lenne, a nőben lévő emberi momentumokat hangsúlyozza, – nem tüntetően és agitációs céllal – de egy nagy költő erejével és igazságérzetével.
Ada Negrit az egész művelt világon ismerik.
MUNKÁI. Fatalità (Végzet), Tempeste (Viharok), Maternità 1905 (Anyaság).
IRODALOM. Radó Antal: Ada Negri (Kisfaludy-Társaság évlapjai 1896).
Verseiből fordított: Radó Antal: Két olasz költőnő. Ada Negri, Annie Vivanti, bevezetéssel (Magyar Könyvtár).
TESTVÉRI ÜDVÖZLET AZ EMBEREKHEZ ADA NEGRI Üdvözlégy, testvér, – Jól tudom, nem ismersz, de, látod, a neved én sem tudom. – Itt, hol találkoztunk, a nagy uton, lüktetve ver az élet ütere és mennydörög a durva kocsilárma. Loholva fut mindenki messze tájra, egy álom-ábránd, fájdalom után. Mindenki öklel, esztelen tusázik. – De én rád nézek – egy szemvillanásig – és a dörgő téren búcsút kiáltok az idegennek, én az idegen: – Üdvözlégy drága testvér – úgy legyen. – Mit bánom én, hogy honnan tartasz erre, ki vagy, mit akarsz, holnap mit csinálsz. Mit bánom én, hevít-e kapzsi-láz. – Hisz sajgó méhből születtél te is! te néked is csak ugyanaz a húsod, az ősi jármot görbedezve húzod, és vár reád a sanda Árnyalak kapuk mögött, csöndes, sötét sarokban, és egyszer biztosan elédbe toppan: te, ki zokogtál, ahogy én zokogtam, állj meg szavamra az élet-hegyen: – Üdvözlégy, drága testvér – úgy legyen. A távoli szelíd bölcsőre kérlek, anyád szavára, hogyha volt anyád, aki szelíd dalával búgta át ábrándozó gyermeknyugalmadat; tűnt örömödre és sok-sok könyűdre, a bús reményre, amely sírba dűlt le s szívedbe porlad, mint pici halott; az élet titkos ösztönére, esdek; a vágyra, mely tüzet ad a nemesnek s előrehajtja a jövő felé; hitemre és hitedre, kedvesem, – Üdvözlégy, drága testvér – úgy legyen. Vidám köszöntésem ujjongva szálljon a néphez, amely itt megy lassudan: a nőhöz, aki fátylasan suhan, egy árny az árnyban, a falak alatt; kit gond, szerelem űz: a tengerészhez, takácshoz, aki büszke kedvet érez a munka estjén és vígan dalol; a haldoklóhoz, költőhöz, gyerekhez, ki álmodik, hivén, jövője szebb lesz, és másnap a zaj dörgő ritmusán vígan tovább rohan, veled s velem: – Üdvözlégy, most és mindig – úgy legyen.