GIOSUÉ CARDUCCI
Dezső Kosztolányi translation
Giosué Carducci 1835 július 27.-én született a Pietrasanta melletti Valdicastellóban. Nagyszülei olasz paraszt birtokosok és benne is erősen kifejlődött a parasztság és a falusi élet szeretete. Apja orvos. Szüleinek elszegényedése után kénytelen családjával együtt különböző helyeken keresni megélhetést. A fiatal Carducci gyakran összezörrent az apjával, aki szigorú és reakcionárius természetű volt és nagyon szerette az akkor divatos romantikusokat. Némely irodalomtörténetíró véleménye szerint Carducci az apja iránt való dacból fordult el a romanticizmustól, a nemzeti klasszicizmus felé. Annál inkább szerette szelíd és finom édesanyját meg nagyanyját, a mesemondó szép öreg parasztasszonyt. Fiatalon elhunyt öccsét bálványozta. 1853-tól 1856-ig a pisai egyetemre járt. Itt vezére az irodalmi fiatalságnak. 1856 év végén jelentek meg első bátor írásai a romantikus iskola ellen, amelyek nagy feltűnést (de nem nagy tetszést) keltettek. Első verseskönyvét 1857-ben adta ki. Ez a kötete se nagyon tetszett. Verseit – néhány esztendő termésével megszerezve – kiadta „Juvenilia“ címen. Itt már érződik a nagy Carducci. Még nem annyira a művész, de az egységes Itáliát szerető heves patrióta. Közben meghal az apja, a 23 éves fiú gondjára marad az édesanyja és öt évvel fiatalabb öccse. 1859-ben meghívják a bolognai egyetem irodalomtörténeti tanszékére Ugyanebben az évben megházasodik. Elveszi egyik rokonát. Egy fia és három leánya születik, fiacskája (akit elhalt öccse után Dantenak nevez) negyedfél éves korában meghal. E két halotthoz írta legmelegebb verseit.
Az első igazi nagy sikerét az 1869-ben megjelent költeményeivel aratta. Legjelentősebb műve, a „Rime Nouve“ (Uj rímek) és a három részben megjelent „Odi Barbare“ (Barbár ódák).
1906-ban megnyerte a Nobel-díjat. Egy évre reá, hetvenkét éves korában, a népszerűsége tetőfokán meghalt.
Carduccit az olaszok az újkor legnagyobb lirikusának tartják. Nemzeti nagyság. Visszatért a multhoz, a latin őseihez. Szerette a hazáját. De az olasz, ha a hazáját és a multját szereti, a kultúrát és az antik szépséget is szereti. Carducci nem üres nacionalizmusról álmodozott, az ő konzervatívságában van valami forradalmi energia. A régi Róma világuralma, katonás vadsága és gőgje testté vált benne. A föld szagától részegült meg, a humusz illatától. Elmult ezredévekbe tudta magát visszaérezni, az érzések atavizmusa lelkesedett át benne költészetté, régi sebek fájtak vissza szívébe és régi mámorok bódították el. Ezeket az ősérzéseket szedte mértékre, faragta bele az antik ritmusok kemény, csillogó márványába.
Carducci poézisében minden ódon s mégis friss, minden egészséges, minden elemi. Ha patrióta, verseiben a zabolátlan fajgyűlölet tobzódik és eszünkbe juttatja ükapjait, a farkastejen nevelkedett Romulust és Remust. Carducci mégse a népé: igazán sohase volt népszerű, akadémikus volt, arisztokrata volt és poéta doctus volt. Annyira tele van klasszikus vonatkozásokkal, utalásokkal helyekre, amelyeket mi nem ismerünk, történelmi dátumokra, amelyek Itália történetére vonatkoznak, a nyelve olyan nehéz, hogy magyarázat nélkül már ma sem lehet olvasni. Sokan Dantenél is nehezebben érthető költőnek tartják. Forradalmi lelke azonban az egész európai költészetre termékenyítően hatott.
MUNKÁI. Rime 1857, Juvenalia 1865, Levia Gravia 1867, Giambi ed epodi 1882, Odi barbare 1877. Összes munkáit Zenichelli adta ki Bolognában.
IRODALOM. Radó Antal: Carducci (megjelent Szana Tamás „Koszorú“-jában), Elek Artúr: Carducci (Az Ujság 1907 febr. 19), Kosztolányi Dezső: Giosué Carducci (A Hét 1907 február).

GIOSUÉ CARDUCCI
Carducci verseiből fordított: Radó Antal (Idegen költők albuma, Pesti Napló), Zempléni Árpád, Zoltán Vilmos (Carducci költeményei, bevezető életrajzzal. Modern Könyvtár).
AZ ÖKÖR GIOSUÉ CARDUCCI Szeretlek, ó szelíd ökör! Belőled Erő és béke száll, nyugodt, komor. Ha nézed a szabad, kövér mezőket, Úgy állsz, akár egy zordon ércszobor. Nyugodtan a nehéz igára hajlasz, A barna szántót fürgén követed, Ha ösztökél, némán forog nyugalmas, Panasztalan, elégedett szemed. Fekete orrodból gőzölve lebben Lehelleted s vígan ujjong az égnek Bőgésed, ez a csendes himnusz-ének. És zöld, nyugodt, tág és komoly szemedben Békén sugárzik, édesen merengve Az isteni mezők zöld, tiszta csendje.
CSÖNDES BESZÉLGETÉS A FÁKKAL GIOSUÉ CARDUCCI Én nem szeretlek, tölgy, kevély erősség, Mert lombjaiddal büszkén fogod át Városdúlók vérmocskos homlokát, S legyezgeted a harcok szörnyü hősét. És nem szeretlek, meddő-bús babérfa, Mert télen is nőssz jéghegyek fölött S uralkodók tar homlokát födöd, Ha fürtjük az időknek martaléka. De szeretlek, szőlő lágy venyigéje, Édes gerezd tanyája, kedv igéje, Bor anyja, áldott búfeledtető. S téged leginkább, ó sötét fenyő Mert deszkáidból készül az utolsó. A legnyugalmasabb ágy, a koporsó.
TÉLI ÉJSZAKA GIOSUÉ CARDUCCI Előre! A sötét tél zúgva tombol, A tengerparton tündököl a hó, Csikorog-omlik a lágy takaró; És halvány pára lesz a sóhajomból. Mély hallgatás. Merev felhők között ül A hold bámulva a fehér sikot, Egy vén fenyő árnyéka látszik ott, Hogy görcsösen a szörnyű földre görbül, Mint a halálért síró néma vágyak. Vedd vérem, ó Köd, Fagy, tüzét fagyaszd És oltsd el ezt a háborgó tavaszt. A megtört gondolat halálra bágyad. Felordítok: Ó tél! Ó éjszaka, Mondd, mit csinál lenn a holtak hada?
FEHÉR ÉJSZAKA GIOSUÉ CARDUCCI Csendbe pihédzik a bús hó a hamuszinü magasból: A puha hólepedőn hangtalanul fut a nesz; Nincs kofazaj, megszűnt a vidám fogatok zörögése, A kacagó szerelem nem dudorássza dalát. A piacóráról szomorú huhogás kel az éjbe, Mintha jajongana most messze egy éji világ. Nem madarak bús szárnya csapódik az ablaküvegre? Nem, ti közelgetek itt, porladozó hiveim. Nyomba megyek – te mohó, te szegény szív várj a sorodra, – Ottan a csönd kebelén elpihenünk szeliden.
VERGILIUS GIOSUÉ CARDUCCI Mint amikor a telehold fehéren Küld a tikkadt mezőre hűs fagyot, Sugara reszket a folyón, az éren S szűk martjai közt a vízár ragyog; Mint amikor a csalogány a lombból Panasszal zengi be a bús tavaszt, A vándor áll s egy szőke fejre gondol És elteli a lelkét a malaszt; Mint gyermeke sírhalmán az anya Az égre néz fel, csillapul jaja, S a szenvedése csöndesülve leng el; Mint messze hegy és mint a messze tenger, Lombok, miken a szellő andalog, Ilyen magasztos költő a dalod.
Ó ÉJ GIOSUÉ CARDUCCI Sötét palástod mélyein elillan A bánatom, a könnyem szeliden: Ó Éj, csak a te édes karjaidban Csitul el árva, békétlen szivem. Nyugalmat adsz és tiszta-tiszta békét, Lankadt lelkem kegyesen öntözöd, Letéped a bús eszme régi fékét S száguldhat az ég és a föld között. Ó istenasszony Éj; én nem tudom mi Hív most aludni, feledni, nyugodni, Haragcsitító, bú-feledtető. Megnyugszom benned, mint a csecsemő, Ki sírva alszik el, mindent feledvén, Öreg nagyanyja ráncos, barna keblén.
SZENT ABBONDIUS GIOSUÉ CARDUCCI A szürke ormok fénytől glóriások, Szelíden égnek a bús Alpesek. A jéghegyek, a boldog óriások Arcáról izzó rózsafény pezseg. Pár nyurga fa mögött pipál a kémény, Kígyózva száll a kék és lenge füst. Vízgyöngy ragyog a nap gyémántos fényén S a rét smaragdján a patak ezüst. Vörös szoknyába jönnek most a kedves Lányok dalolni szent Abbondiusnak, Fönn mormol a folyó és zúg a fenyves. Lenn meg kacag a völgy… S én egyre félek Pilláim a válás könnyében úsznak. Mert szép a föld és oly rövid az élet.
ALPESI DÉL GIOSUÉ CARDUCCI A jéghegyen, a szürke és közömbös Sziklán, hol a fehér fény izzva kél, Keményen ül, körötte égszín köntös, És hallgat és trónol a néma Dél. Az áthevült fenyő – szellő se rebben – Sasokról álmodik s fején köd ül. És lenn a citeránál édesebben Kis ér cseveg a vén kövek körül.
AZ UTOLSÓ VERS GIOSUÉ CARDUCCI Ó halvány orgona! A csillagok a tengerárba hullnak S kihűl szívem, a dalnak otthona.