Visszaemlékezések a jó Wenkheim Bélára.

Mikor ő Felségét megkoronázták, erre az ünnepélyre nagy amnestia lett adva sok boldogtalannak. A megkegyelmezettek között volt Rózsa Sándor is. A börtönből kibocsátott hirhedett rabló kalandort egyenesen felhivatta magához Wenkheim a belügyminiszter s ott jól a lelkére beszélt; tudtára adta, hogy ő Felsége kegyelméből ujra visszanyerte szabadságát, most már éljen becsületes ember módjára, lesz számára tisztességes életmódról gondoskodva. Pénzt is adott neki.—Volt a miniszternek egy öreg huszárja, László; ismerte azt minden ember, a kinek valaha Wenkheimnál dolga volt: ez volt a nagyobb ur a háznál. Azt utasitá a miniszter, hogy most már fogja pártul a „népdalok hősét“, vigye el magával valahová, a hol az „rangja szerint“ mulathat; s legyen rá gondja, hogy semmiben ne legyen fogyatkozása. Akkoriban a belügyminisztérium ott volt, a hol most a honvédfőparancsnokság s a földszinten a sarokban volt betáblázva egy kurta korcsma, László urnak a kedves tanyája. Oda vitte magával Rózsa Sándort, kedveszerinti kimulatásra.

Hanem ezuttal egy kis baj volt odalenn. A korcsmaterem fel van szőnyegezve, guirlandozva, luszterezve. Itt ma egy betegápoló-egylet akar concertet adni: énekelni, szavalni, cziterázni fognak, nincs mód a vendégeskedésre.

„De ha ő exellentiája igen szépen kéreti a korcsmáros urat?“ ostromolt László ur szeliden.

„Már nagyon sajnálom; de nem változtathatok rajta“, vedé magát a korcsmáros.

„No de ha „én“ kívánom, hogy ennek a derék embernek egy kis mulatság legyen itten!“ vitatá László ur erősebben.

„Vigasztalhatlan vagyok, hogy nem teljesithetem László ur kivánságát.“

„De ez az ur itten Rózsa Sándor!“

Erre a névre egyszerre ugrott minden ember, csaplár, pinczér, szakácsné, helyet csinálni a concert kellő közepén a nagy férfiunak; hozták a bort meg a pecsenyét készséggel, s a jótékony hangversenyzők mulattatták a puszták egykori fejedelmét, kivilágos kivirradtig.

Rövid időn megint csak zár alá kellett tétetni a „népdalok hősét“, és ott szabta a katona-kitliket Szamosujvárott.

* * *

Az a László ur nagy zsarnok volt a háznál. Felelősség nélküli miniszter. Neki minden szabad volt. E miatt a többi cselédség nagyon irigykedett rá. Az elégületlenség a felsőbb hivatalnoki régiókba is elterjedt. Egyszer végre kiütött a palota-forradalom, feljelenték a miniszternek, hogy a László irtóztató mértékben defraudálja a lelkiismeretére bizott boros palaczkokat a pinczében: tessék bár személyesen meggyőződni a kegyelmes urnak.

Wenkheim ráhagyta magát venni, hogy lemenjen maga a pinczébe. S ime csakugyan ott volt a sok corpus delicti. Csak a corpus, a spiritus hiányzott belőle. Negyven pezsgős palaczk—üresen; hogy észre ne vegyék a hiányt, a kiüritett palaczkok vissza lettek rakva a helyeikre.

„No, már ez sok! monda a miniszter. Hijátok ide azt a vén semmirekellőt. Majd csinálok én itt mindjárt rövid processust!

Rohant a malcontentus cselédség László urat a pinczealvilági statárium elé hurczolni. A bűn nem volt eltagadható.

„Hát ugyan László!“ monda a miniszter. „Nézz ide! Ott van abban a szegletben a sok drága jó magyarádi. Amott a másik szegletben a sok finom felséges visontai. Mért nem iszol azokból? Minek iszod az én pezsgőmet? mikor az nem neked való.“

Ez volt a rövid processus.