Palócz-szivesség.
Reading edition
Tél idején, nagy hóban, fát vágtak a palóczok az erdőben. Arra hajtat egy szán, és beleütődve egy szikladarabba, felborul.
Látták a palóczok, hogy a bennülő zöldhajtókás egyén—kit ők katonatisztnek néztek s azt hitték, hogy azon ezredbeli, melyhez fiaik tartoztak—nem bir kikászolódni a hóból; odamentek és a legnagyobb előzékenységgel nemcsak a vélt tisztet, hanem a feldőlt szánt is talpra állitották.
Midőn már minden rendben volt, az utasok ismét a szánban, bundáikban elhelyezve ültek: szivélyesen köszöné meg a palóczok szolgálatkészségét a zöldhajtókás ur.
—És ha Losonczra vetődnek, bármiben is szivesen megszolgálom fáradságukat, csak forduljanak hozzám.
—Haát meere es keressük oszténg az urat?—kérdék az atyafiak.
—Én N. finánczkomiszárius vagyok, a pénzügyigazgatóságnál mindig megtalálnak.
—Tyüh! Micsoda ... finácz? akko haat vissza a haóba!
És ezzel ismét felboritották a szánt kocsistól, finánczkomiszáriusostól együtt, s hagyták őket eviczkélni a félölnyi hóban.