Hihetetlen igaz történet.
Reading edition
Ha nem velem történt volna meg ez a tréfa, azt mondanám, hogy ugyan törhette rajta a fejét valaki, a mig ilyen czifrára kicsinálta, de hát valóságos igaz történet ez.
Domahidy Ferencz szatmári főispánnak, régi jó barátomnak kellett valami iratokat elküldeném, a zsebemben voltak, mentem be a városba; a midőn éppen szemközt találkozom vele. Mingyárt megállitom: „ugyan jó, hogy véletlenül találkozunk, legalább nem kell annyi emeletre felmásznom; itt van nálam egy leveled: kérlek légy szives vedd át.“
A megszólított rám néz nagy hidegen s egy szót sem szól.
„Talán neheztelsz rám valamiért?“
Csak nem szól rá semmit.
Nini! Domahidy Feri nem ismer rám: pedig kilencz esztendeig ültünk egymás mellett a képviselőpadon s egymással szemközt a klubban.
„Én vagyok Jókai.“
„Tudom!“ felel a megszólitott elpusztithatlan hideg vérrel.
„Hát ön talán nem Domahidy Ferencz szatmári főispán?“
„Sajnálom; de nem vagyok az.“
„Ugy ezer bocsánatot kérek. De ilyen hasonlatosságot nem láttam soha életemben.“
Megjegyzendő, hogy olyan szemem van, hogy a Saturnust kiismerem a többi csillagok közül a karimájáról puszta szemmel.
Aztán felmentem a „Hon“-ba, ott egy kicsit megakadályoztam a munkatársakat a dolgozásban; s azt elvégezve, indultam az országházba. Mikor az Athenaeum kapuján kilépek, éppen akkor toppanik elejbém Domahidy, mint egy Deus ex machina. Messziről mosolygott rám, s ő köszöntött elébb.
„Servus Feri! Mondok neki! nézd csak, hogy jártam az elébb? Egy tökéletesen idegen uri embert fogtam el helyetted az utczán, s egy egész speechet tartottam neki, mig észrevettem, hogy nem te vagy.“
A megszólított erre azt monda:
„Kérem szépen: még mindig nem vagyok Domahidy Ferencz, szatmári főispán.“
—Még az nap aztán harmadszor is összetalálkoztam Domahidyval: az már az igazi volt:—de már nem mertem megszólítani. Elküldtem a levelét postán.