Bölcs bolondság.
Reading edition
Füreden történt e napokban. L. egyetemi tanár, a ki arról is nevezetes a többi közt, hogy Gall, Spurzheim és Lavater tudományaiban rendkivül járatos, zongora-hangolót keresett. Mutatnak is neki egyet néhányan messziről. Szép szál ember volt, nagy fekete szakállal. Megjegyezte magának jól. A mi nagyon könnyü annak, a ki a koponya- és arcz-ismét kiváló tanulmánya tárgyává tette.
Másnap elindult, hogy megkeresi. S csakugyan rövid keresés után feltünik előtte a magas termet s a szép fekete szakáll. Egyenest hozzá megy s beszédbe ereszkedik vele.
—Régen tetszik itt tartózkodni?
—Nem biz én, e napokban jöttem csak,—válaszol ez udvariasan.
—Persze, nagyon el tetszik foglalva lenni,—kérdi tovább.
—No, itt nem annyira, mint odahaza,—felel ez ismét.
—Azt mindjárt gondoltam. Hja hiába, itt még nem fejlett ki annyira a művészet, mint a fővárosban.
—Óh kérem, én nem a fővárosból jöttem ide, hanem a jószágomról.
—Igen?—csodálkozik L. tanár. No, ez ugyan sok klavirt stimmelhetett életében, hogy még jószágot is vehetett belőle.—Aztán mindig a jószágán tetszik tartózkodni?
—Nem biz én,—felelt a szép szakállú,—többnyire utazom. Most jövök Algirból.
—Á-á-á!—hát még ott is szoktak zongorázni?
—Azzal már nem szolgálhatok.
—Hát minek tetszett lenni Algirban?—kérdi még jobban csodálkozva.
—Oroszlánra vadásztam.
—No, ilyen bátor klavirmajstert nem láttam még életemben,—gondolá magában a professor. Hát most rá tetszik-e érni?—kérdé.
—Mire?
—Hát felstimmolni a zongorát.
—Zongorát? szivesen uram, csak hogy nem értek ahhoz.
—Nem? hát az ur nem zongora-hangoló. Kihez legyen szerencsém?
—Én gróf Z... N... vagyok.
A kis doctor elképedt. Ennek ugyan megadtam, gondola magában. De nem azért tanára valaki a phrenologiának, craneologiának és physiognomiának, hogy ki ne vágja magát a zavarból. Azért felocsudva álmélkodásából, mosolyogva mondá:
—Mindjárt láttam a külsejéből, hogy valami nagy ur. De hogy ilyen nagy ur, azt meg sem hittem volna.