Boszniai huszárkaland.

(Egy huszár főhadnagy naplójából.)

A mint Bánjalukába bemasiroztunk, ez a szedte-vette bosnyák nép olyan alázatosan fogadott bennünket; azt gondoltam, vizet sem tudnak zavarni.

Én egy jómódu rőfös kereskedőnek a házához jutottam, tizenkét huszárommal. A gazda nem volt ugyan otthon; hanem a felesége, egy csinos takaros menyecske elég szivesen látott bennünket. Tudott németül is, látszott, hogy nem valami neveléstelen személy, ilyenformán megértettük egymást. Sietett a jó asszony legelébb is kimenteni az urát, a mért nincs itthon, hogy nem a rebellisekhez állt, hanem csak elment Salonikiba portékát vásárolni, ha soká ittmaradunk, lehet hozzá szerencsénk. Bántam is én, akárhol járt az ura? A szobával meg voltam elégedve, a mit számomra berendezett, s miután jó vacsorával fenyegetett, attól sem ijedtem meg. Egy kissé ugyan elvaditott, a mint körültekintek a szobámban s megláttam a falra akasztva Szent Miklós és Szent György képei mellett Miletics és Csernajeff arczképeit.

Az asztalon fénykép-album is volt, az is tele a moszkvai ethnografiai kiállitás zarándokaival.

Este felé, mikor már a legények kiverték a „hét sor port“ s elkezdték dalolni a Kerekes András nótáját, a háziasszony bekopogtat hozzám, s nagy óvatosan körültekintve a szobában, ha nincs-e más is jelen? belép, odajön hozzám és térdre esik előttem.

—Kérem asszonyom, parancsoljon, mi kivánsága van? keljen fel.

Csak akkor kezdtem észrevenni, hogy milyen gyönyörü szép fekete szemei vannak az ifiasszonynak, ha olyan erősen ki nem volna pingálva a szerecsikával, okvetlenül szépnek volna nevezhető. Alig lehet több harminczkét évesnél.

—Minden szentekre kérem, nagyságos generális ur,—kezdé a menyecske, megragadva a kezemet,—tegyen irgalmat velem, szegény kétségbeesett asszonynyal, különben mindjárt a kutba ugrom.

—Generális ugyan nem vagyok; hanem azért parancsoljon velem, én mindent megteszek a kedvéért, a mi a katonai becsülettel összefér.

—Azt, azt! A katonai becsületet akarom önnél épen igénybe venni,—folytatá az asszony.—Ön nemes szivü, lovagias férfi, a ki egy anya kétségbeesését fel tudja fogni; nekem van egy gyönyörü szép leányom, a kit nagyon féltek a huszároktól.

—No már arra lovagias szavamat adom önnek asszonyom, hogy az ön leányának semmiféle bántódása nem fog történni.

—De csak mégis nagyon félek, mert gyönyörü szép leány ám! Aztán nem lehetek mindig mellette, hogy őrizzem. Éjszaka rám ronthatnak. Csak akkor tudnék nyugodtan aludni, ha ezredes ur megengedné, hogy éjszakára ide hozzam be a leányomat az ön szobájába, a mig itt méltóztatnak mulatni.

—Az én szobámba? Éjszakára?

—No, mert egyedül itt hiszem őt egész bátorságban. Az ön lovagias védelme alatt. Itt tudom, hogy semmi baja nem történik. Az ön adott szava megvédelmezi a leányomat.

—Mennyi idős az ön leánya?

—Még csak a tizenhatodikba fordult. De valóságos angyal!

(Teringettét! Én most itt egy tizenhat esztendős angyalt őrizgessek éjszakánkint, a saját szobámban, a kit előre lekötött lovagias becsületszavammal igértem megvédelmezni! Ez lesz még csak a szép provincia!—Mindenféle módjára készen voltam Bosznia pacificatiójának, csak erre az egyre nem.)

—No, ugy-e megengedi ön, hogy majd ugy éjfél tájon, mikor mindenki alunni megy, behozzam ide önhöz az angyali szép leányomat? Oh köszönöm, az ég áldja meg önt e nagylelküségért.

De bezzeg nem köszönöm én az ilyen ég áldását.

Becsületszavammal igértem, hogy e leányt megvédelmezem, s már most, hogy annál jobban gyakorolhassam a becsületszavam beváltását, idehozzák éjszakára a szobámba.

S én itt strázsáljak egy szép leányt felvont fegyverrel éjrül-ejre, mint a stambuli Kadun-Kiet-Chuda a bajrám ünnepi szultán menyasszonyt. De ezt a strófot nem állom ki! Hiszen nem vagyok én Szent Antal. Aztán könnyü volt Szent Antalnak, mikor jól tudta, hogy az a szép leány, aki kisérti, maga az ördög; de lenne csak az én helyemben, mikor az anya maga hozza ide a leányt, s azt mondja, hogy az egy angyal, majd szeretném látni, hogy meddig tartana a szent-antalsága?

Aztán utoljára is nem esküdtem meg én a királynak arra, hogy az ő hadseregében anachoreta leszek.

„Ne kivánd, a mi a másé!“ Azt mondja a tizparancsolat.

De hisz én nem is kivánom, a helyembe hozzák; valjon ha egy anya maga viszi a leányát egy huszárhadnagy szobájába, hogy rábizza a rend és nyugalom fentartását, nem valóságos európai mandátum-e ez? Ez már az igazi bosnyák kérdés!

De hát az adott szó? hát a katonai becsületszó? Szabad-e azt megszegni?

Ez a nő bennem egy mesebeli hőst sejt, egy Lohengrint, a ki az ártatlanságot védni jön hattyu hátán. Szabad-e ezt a hitet megczáfolnom? Szabad-e az adott szót megszegnem?

Nem! vasbul leszek. Megtiltom a szemeimnek, hogy ránézzenek. Csupa szomoru dolgokról fogok gondolkozni. Előveszem a dienstreglement s végig olvasom. Patiencet fogok játszani. Miattam ott fekhetik s lehet olyan szép, mint Semiramis. Kővé válok. Hanem holnap reggel megyek rapportra, s kikérem, magamnak, hogy engem jövő éjszakára küldjenek ki az előörsre. Nagyon szeretem, mikor az eső szakad a nyakamba.

Megállj! Még egy argumentum van, a mely erőt ád az önuralkodasra. Hátha ez csak kelepcze? Hátha ugy akarnak velem tenni, mint Judit Holofernessel? Ugy van! Ha azt nem akarom, hogy holnap reggel fej nélkül ébredjek fel, ascétának kell maradnom!

Azonban minden bölcselkedésemet halomra döntötte egyszerre az a halk papucscsoszogás, a mi éjféltájon ajtóm felé közeledett; a szivem egyszerre elszabadult s nyargalt velem árkon, bokron keresztül; minden csepp vérem bosznyák lázadóvá lett egyszerre, éreztem, hogy nem fogok ismerni kegyelmet!

Koczogtatnak.—Szabad.

Az ajtó nagy csöndben felnyilik, s belép rajta a háziasszony, titkolózó mosolygással, s hozza a karján a leányát,—egy szép kis, pólyába takart babuskát.

—Itt van „ő“ uram! Ugy-e milyen szép, mint egy kis angyal.

—Mit? Micsoda? Hisz ön nekem azt mondta, hogy most fordul a tizenhatodikba.

—Igenis, a tizenhatodik hónapba. De már el van választva, nem fog alkalmatlankodni. Éjszakára mákhajat főztem neki tejbe, csendesen fog alunni, uram.

—De hát ezer milliom angyal és liliom! Mi az ördögöt félti ön azt a tizenhathónapos kis pulyát az én huszáraimtól?

—Hát—hát—rebegé a nő szepegve—attul félek, hogy—megeszik ...

...Jeges vizzel öntöttek végig. Ezek azt a hirünket költik, hogy a huszárok a kis gyerekeket megeszik. Soha ilyen kalandot többet.