Székely támad.

—Törvényszéki jelenet.—

Elnök: No hát Bozsi bá, mondja el az egész dolgot, hogyan történt, de nagyon igen nagyon sokat ne hazudjék.

Bozsi bá, csizmadia mester. Nem vagyok én paraszt: tudom, hogy mennyi dukál egy székelynek? azt is tudom, hogy mennyi borvizet szokás önteni a bor közé, hogy az uraknak tessék? No, hát igy van a dolog. Hogy a Gábor urfi, a ki fain gyerek, mert kivül hordja a pantallóját a csizmája szárán, odagyün hozzám, s azt modja: hogy „Gyuszi bá, mi ketten vagyunk Székelyországban a legokosabb emberek.“ Minthogy pedig ez igaz, hát a többinek is igaznak kell lenni. Aztán elmondta, hogy ő most beszélt a török szultánnal Pesten, a hol annak magának van egy kávéháza, a hová minden délután lejár azon a gőzsiklón, a mit a Széchenyi Ödön csinált neki Konstantinápolybul Pestig—fekete kávéra, amit én is ittam már egyszer. Aztán meg patikája is van neki ott Pesten, a hol olyan szert, árul hogy ha azt mondja, nincs többé kopasz fej, hát egyszerre minden töröknek haj nő a kopasz tarkóján. No ugy-e, hogy ez is igaz. No, hát akkor az is igaz, hogy a török szultán keservesen panaszkodott, hogy annyi a pénze, nem tudja mit csináljon vele? Azt mondja neki Gábor öcsém: adja ide: elverem én! Ez is igaz. Hanem hát hogy juttasson belőle a szegény székelyeknek is; mert kis szekér faragásbul nehéz megélni sok gyerekes embernek. Hát aztán a szultán, erre igért neki akkora pénzt, hogy ha én azt le akarnám irnya, az egyik ajtónál elkezdeném, s a másiknál se végezném el, abból az igért pénzből megint a Gábor urfi igért nekem annyit, a mennyivel a vásáros ládám megtelik, én meg abból igértem annyit minden egyes legénynek, a mennyi egy csizmaszárba belefér (már tudniillik, mikor a lábára fel van huzva).

Elnök: És mi czélra volt ez az igéret?

Bozsi bá: Hát csak arra való volt, hogy feltegyük a vörös sipkát, a ki alatt senki se lát meg bennünket, átballagjunk a grániczon, s ha lehet elfogjuk a muszka császárt seregestül, ha nem lehet, visszagyüvünk, s kitagadjuk belőle magunkat.

Elnök: Ez tiszta munka. Félre lehet állni. Álljon elő a fináncz! Hát maga hogy keveredett bele ebbe a dologba?

Fináncz: Hát egy pár fejelésre lett volna szükségem: bementem Bozsi bához; mondok neki: „jó reggelt nagy jó uram!“ Mondja nekem: „Káplár öcsém, kell-e ahajt ötszáz forint?“ Mondok neki: „Ide vele nemzetes uram“. Aszongya rá: „Strámester öcsém, mingyárt meglesz, hogyha felcsapsz!“ Mondok neki: „Ötszáz forintért fel is csapok, le is csapok, mindenfelé csapok tekintetes uram!“ Aszongya rá: „Ember vagy a talpadon, hadnagy öcsém; hát akarsz-e török katona lenni?“ Mondok neki: „Üsse part! nekem mindegy, akár német, akár török, csakhogy a hitvallásomat, a kiben neveltettem, disznóhus és bor dolgában meg nem változtatom méltóságos uram.“ „Nem is kell a! kapitány öcsém, csak ezt az irást kell aláirnod la!“ „De hát mi van abban az irásban nagyságos uram?“ „Hát csak a van abban, major öcsém, hogy: én ez s ez, kötelezem magamat, hogy ha Isten megsegit, s megházasodhatom, s aztán a feleségemet is megsegiti, hogy fia lesz, s aztán még hatszor megsegiti, hogy hét fia lesz, s a hét között egy olyan lesz, a ki semmi jó dologra használható nem lesz, hát azt elküldöm a török szultán segitségére katonának.“ „Hogy ne írnám ezt alá, excellentiás uram!“ “No hát ird alá óbester öcsém.“ Aláirván, ahajt igy szólék hozzá: „No hát majszter, most már adjon kee arra az ötszáz forintra egy pár fejelés csizmát.“ Arra megfogá a nyakamon a bőrt és kilöke a kaszármájából.

Elnök: Ez okosan volt végezve. Halljunk egy földészt. Hát te öcsém legény mi járatban vagy itt?

Legény: Könnyü a szegényt kicsufolni, de nehéz felruházni. Könnyü keeteknek onnan beszélni az akasztófárul, de nekünk „szijmadzag: huzzad!“ Aztán a tordai malacznak is több esze lehetett volna a maga idejéhez képest. De hát micsináljon a szegény ember, mikor odahaza azt mondja a sok gyerek: „apám uram, csináljunk puliszkát, vizünk már van!“ Akkor találkozik az ember Bozsi bával a vásáron. Van az embernek a tarsolyában éppeg huszonöt piczula, aztán az ember számlálgassa, hogyan lehetne ebből egy uj zekét, egy süldő malaczot, egy pár csizmát, meg egy vaskondért venni rézbül? aztán akkor megszólitja az embert a Bozsi bá a sátor alul, a hol csak ugy lóggnak sorba a sok szép ránczos torku fisleder csizmák, hogy olyan, tudom, a király szobájában sincs! s aszondja, hogy „mit busulsz öcsécském, hátha ötszáz forintot adnék, nem nevetnél-e egy garas árát?“ Az ember csak megáll erre a szóra. S akkor aztán elmondja Bozsi bá az embernek, hogy kiütött a szabadság Törökországban, mind odamegyünk most! A Klapka is azért járt itt, hogy kinézze, hol lesz legjobb hely a kapituláczióra? A Helfi Náczi parancsolatot kapott a császártul, hogy csináljon ribilliót. Csak ugy osztogatják a sok lófarkat: a Baldácsi bácsi hármat is kapott. Mondék magamban: lúfő már vagyok, ha még lúfarkat is kapok hozzá, egész lú leszek, nem kell gyalog járni Udvarhelyre. Én bizony parolát adtam. S aztán abbeli örömömben, hogy ötszáz forintot kapok, nem vettem a huszonöt piczulán se zekét, se malaczot, se kondért, hanem menék a csapházba, s hogy helyet csináljak az uj pénznek, eltraktáltam a régit az utolsó piczuláig. Már most csak azt szeretném tudni a nagyságos elnök urtól, hogy maga-e a török basa, a ki nekem azt az ötszáz forintot kifizesse? Mert máskülönben mi okért bolondita fel engemet ide?

Elnök: Majd megtudja mindjárt. Most halljuk a fuvarost, mit tud.

Fuvaros: Hát már aztán mit tudhatna egy szegény fuvaros ember? Kezembe adnak egy bombit, azt mondják, hogy az borvizes üveg. Hát tudhatom én, hogy azok odaát Bécsben mért csinálják vasbul a borvizes üveget. Ideadnak egy puskát s azt mondják, hogy ez furulya. Hát nem valóságos igaz-e, hogy az oláhfalusiak a puskával furulyáltak. Az egyik fujja a félső likánál, a másik billegesse a billegtetőjénél? Hát én csak azt hiszem, a mit nekem mondanak, s ha a nagyságos elnök ur azt mondja, hogy az a tinta nem meginynya való, én még azt is elhiszem.

Elnök: Elmehet kend! Lássunk egy tanult, litteratus embert; hadd legyünk okosabbak tőle.

Litteratus lúfő: Az ember azért tanult, hogy tudjon valamit. Én olvastam a diplomatia történetét, hogy Napoleon idejében Sándor czár kétféle külügyi hivatalt tartott, egy nyilvánosat, meg egy titkosat. A nyilvános a világ elbolonditására volt, a titkos pedig a valódi szándékait érvényesité a czárnak. Nálunk is igy van. Andrássy csak a nyilvános külügyminisztere a monarchiának; de a titkos külügyminisztere Verhovay. Sőt az mondatik, hogy egy ember mind a kettő (Gyula lévén), csakhogy egyszer a gesztenye szinü, másszor meg a savószinü parókáját teszi fel.—Tanultam azonban az ethnografiát is. Tudom, hogy a törököknél szent állat a pók. Azért bizta meg a török szultán Herman Ottót, a ki a világ minden pókjait összeszedte, hogy képviselje Törökországot. A stratégiát is kitanultam alaposan. Ha Garibaldi ezered magával elfoglalhatta Siciliát, Nápolyt, a kik pedig igazi rómaiak, hát mink háromezer székelylyel, a mi Gáborbaldink élén, hogy ne foglalhattunk volna el két ilyen rongyos országot, a minek a népe csak czikória római nép? Végtére pedig a népjogot is tanulmányoztam bőségesen, s tudom, hogy ha a muszkát nem szabad is megtámadnunk, de szabad az oláhot, mert az a török szultán lázadó alattvalója. Ennélfogva kérem a magyar belügyminiszternek a rajtunk elkövetett csendháboritás vétségében leendő elmarasztaltatását.

Elnök kimondja az itéletet. No most az egyszer lilek-lilek-adta beste-karaffia góbéi tovább mehettek száraz lábbal; de ha még egyszer lúvá hagyjátok magatokat tétetni, teremtucscse megnyergellek benneteket.

(Általános megelégedés.