Báró Sina életéből.

I. Négy napig a béröltözetben.

Kár volna, ha a nagylelkü nemes életirásából e szép vonás kimaradna. Egy kész kis regénytárgy ez magában.

Báró Sina egyik nagy kiterjedésü uradalmában egy fiatal kiszolgált huszár nyert valami nagyon szegény alkalmazást. Jó családból való ifju volt, finom nevelésü és eszményi szép férfi alak. Családja azonban a szabadsagharcz alatt vagyonilag tönkre ment, őt magát elvitték Olaszországba a huszársághoz, s mire haza jött, ősi házát, birtokát mind idegen kézen találta. Államhivatal akkor magyar ifjak számára nem virult, meg kellett elégednie a legszerényebb irnoki állomással.—Itt deli férfias alakja s finom modora által feltünt az ifju földes urnak, mikor a birtokait meglátogatta.—1858-ban az uralkodó körutat tett Magyarországon, s ez alkalommal több előkelő földbirtokos csatlakozott a magas látogató diszkiséretéhez. Hire volt, hogy báró Sina is nagy pompával szándékozik az uralkodót fogadni: egy budapesti ruhakészitőnél több napig ki volt téve a diszöltözet, mely négyezer forintba került: a főúr huszárjának egyenruhájául.

Ez időben báró Sina magához hivatta a daliás alaku fiatal irnokot s azt mondá neki:

„Ön mivelt, jó családból való férfi; de azért ne vegye megbántásnak, ha önnek egy különös ajánlatot teszek. Itt van egy testőr huszári öltöny, mely egészen az ön termetére van szabva. Ezt én a fejedelmi látogatás alkalmára készitettem. Ha kész ön azt felvenni, a királyt fogja szolgálni benne: és nem tovább, mint négy napig“

A fiatal férfi végiggondolt az ajánlaton és ráált. Négy napig testőrhuszárkodott báró Sina mellett, s ez alatt deli alakja s finom modora által még azok figyelmét is magára vonta, a kik különben nem szokták az ilyen öltözetben levő embereket észrevenni.

Négy nap alatt letelt a szegődés ideje, mint ama mesebeli szolgálati esztendő, mely csak három napból áll; akkor magához hivatá Sina az ifju huszárviselt embert, s megköszönte neki a szives készséget és hüséges szolgálatot.

„Ezt az öltönyt pedig tartsa meg ön emlékül. S hogy ezt még szükségből se legyen kénytelen viselni többé, fogadja mellé ezt a kis napidijt.“

Az a kis napidij volt negyvenezer forint.

Ezt a történetet én Deák Ferencztől hallottam; tehát igaz.—A regényirónak még csak egy szerető sziv vágyait s örömeit kell hozzá költeni s kész a legszebb regény.

II. A rendezett földes ur.

E másik esetet is ugyanazon nagyértékü kutforrásból tudom. Egy igen nagy birtoku magyar földes ur, Sinának egy régi jó barátja, egyszer meglátogatta a bárót Budapesten, mikor az éppen itt időzött. Elmondta neki látogatása okát. Örökös bajban van. Jövedelme igen szép volna; de az neki sohasem elég; esztendő végin mindig deficzittel zárja be a számadását, tanácsot jött kérni a bárótól, mint pénzügyi tekintélytől, hogy mit kellene tennie, ami által gyökeresen rendezhetné pénzügyeit?

Sina egész készséggel ajánlkozott barátjának a legczélravezetőbb utasitásokat adni, s aztán elbeszélgettek minden egyébb más napi kérdésről, mig eljött a vacsora ideje.

„Menjünk együtt a vendéglőbe“, mondá Sina látogatójának.—Azonban azalatt elkezdett esni az eső s a látogató bérkocsit akart hozatni.—„Szükségtelen“, mondá Sina. „A vendéglő közel van, s nekem jó nagy esernyőm van, elférünk alatta mind a ketten.“

Aztán elmentek együtt vacsorálni. Étkezés végével a rendezendő földesur fizetett négy forintot és nehány krajczárt: a mi az ötösbül visszajárt, azt hagyta borravalónak, Sina pedig költött kilenczven krajczárt az estebédjére.

Akkor bucsut vettek egymástól s jó éjt kivántak.

„No, és mikor fogod velem becses utasitásaidat közölni a rendezkedésem felől?“ kérdé a jó barát.

„Ugy hiszem, hogy már épen közöltem azokat veled“, volt rá a válasz.