Deák Ferencz és a falusi publicista.

Feljött vidékről a Nyir oráculuma Pestre, szétrugni az országgyűlés között, a hogy mondá. Jurátus korában volt itt legutolszor s akkorról ismert még minden embert, aki csak Pesten lakik. Olyan ez neki, mintha itthon volna.

Itt mindjárt összeakadt egy pár ismerőssel, a kikkel együtt tette le a censurát—a Privorszkynál, egyik tán prokátor, a másik valami ujságiró, azokat gallérához varta, s nyakába ölté a világot, kérdezősködve tőlük özönviz előtti ismerősök felől.

Egyszer szemközt találkoznak három tisztelt hazafival; kik közül az egyik a Budapesti Szemle szerkeztője, a másik az akadémia akkori titkára, a harmadik pedig egy piros arczu, ernyős szemöldökü férfi, a kit a másik kettő középre fogott.

Persze mindjárt utjokat állta, persze ismerős volt valamennyivel; persze tegezték egymást; persze, hogy Szalaytól azt kérdezte, hogy mikor jött haza Németországból? Csengerytől meg azt, hogy szerkeszti-e még a Pesti Hirlapot?

Hanem legjobban megveregette a vállát annak a harmadik, piros arczu öreg urnak.

—Hát, hogy vagy? élsz még?

—A hogy látod.

—Hát a vidám compánia meg van e még?

—Nagyon valószinű, hogy meg van.

—Tudsz-e még olyan sok jó tréfát, mint hajdan?

—Talán tudok.

—No majd estére együtt mulassunk.

—A bizony jó lesz.

Azzal elváltak és mentek jobbra, balra.

Elválás után a nyíri celebritás nagy indignatióval szól kisérőihez; hogy ez mégis megfoghatatlan, hogy két ilyen tudós, komoly hazafi, mint Cs. és Sz., hogy tud így karöltve járni egy ilyen bonvivant-tal?

—Miféle bonvivant-tal? kérdek azok elámulva.

—Hát, mint ez a Nagy Leo. Csak ismerem tán.

—Te, szerencsétlen! Hisz ez Deák Ferencz volt!

Utczu megfordult erre a nyiri pajkos, nyargalt a postára, helyet váltott s ugy hazament, hogy sohse látta többet senki.