A régi jó időkből.
Reading edition
Az öreg Dömötör hirneves ember volt a maga idejében.—Dabi pap volt; mely eklézsia egyike a világ legszegényebb parochiáinak. Ő volt az, a ki az öreg Bátori superintendens idejébeni—I. O. és J.-féle villongás alkalmával, midőn t. i.—e két ur három évig villongott az esperességért, az öreg püspök által saját hatalmi szavával esperesnek megtétetett.
Mikor ezt az öreg Dömötör megtudta, felment gyalog Pestre, és ott kezdett contradikálni a püspöknek.
—Nem ilyen szegény ember való esperesnek.
Bátori uram aztán azt mondta neki nagy nyersen:
—Szegény ember lehet kend—én miattam;—hanem esperes lesz kend.—S az lett.
Egyszer ez az öreg ur Péczelen valami nagy egyházi frequentia alkalmával gróf R.-néhoz ebédre meghivatott. Mint esperest, a grófné maga mellé ültette. S mikor az inas marhahust hozott, makarónival körülrakva, az inast igen nagy félelmek közt szólitá:
—Ide ne hozzon kigyelmed nekem valami kigyót vagy békát, mert én itt ezen helyen szörnyet halok ám.
—Ej, nagytiszteletü ur,—mond a grófné,—hiszen nem kigyó ez, hanem tészta.
—De méltóságos asszonyom, nem hiszek én neki; az én feleségem is elég tésztát főz—de vagy elmetéli, vagy elcsipkedi; ilyen gyanus kinézésüvel nem rettegtet engem.
—Hát mivel élnek ott Dabon?—kötekedék a sajátságos öreg urral a grófné.
—Babbal, lencsével, káposztával, tisztességes magyar embernek való—eledelekkel: a bakonyi svábok, már a mi falunkban is—árultak pityókát (krumplit), de az én asztalomra ezt nem merné feltenni a feleségem.
—Hát mennyi a fizetése nagytiszteletü urnák?—folytatá tovább a discursust a grófné.
—Hm! méltóságos asszonyom, van énnekem szép fizetésem. Rámegy az majdnem háromszáz vonásforintra—meg lehetne abból élni szépen, de még pénzelni is lehetne, ha azok a dabiak megfizetnének.