Krónikás adomák.

1848-ban az urbéri viszonyok megváltozván, a gazdaság közül sok tiszt nélkülözhetővé vált.

Gr. K. G.-nak mondja egy izben testvére, mért nem küldöd el nélkülözhető tisztjeidet? hisz nincs reájuk szükséged.

—Igaz—válaszolja a gróf—hogy nincs reájuk szükségem, de ő nekik van szükségük én reám.

* * * *

Midőn 1850-ben a fogságból kikerült, bőkezüleg jutalmazta a hozzá folyamodó volt honvédeket. Akkoriban az uradalmakban termesztett czikkek mind aranyért adatván el, zsebében mindig hordott egy csomót, s nem egyszer megtörtént, hogy az utolsó koldusnak is aranyat adott. Egy alkalommal titoknokával.... i gyönyörű parkjában sétálván, egy elrongyolt, kiéhezett külsejü emberrel találkozik. Az első megszólitásra benyul zsebébe s egy aranyat ád neki. De az Istenért—mondja titoknoka,—mit csinál méltóságod? hiszen ezen embert megcsalják, nem ismervén az arany értékét, azt adnak neki érette, a mit akarnak.

—Igaz, igaz, válaszolja hirtelen, benyul másik zsebébe s egy tallért nyom a koldus markába.

Miután e végett is figyelmeztette volna titoknoka, hogy ennek felváltásánál is csalásnak lesz kitéve az ember—ergo det ipsi—mondja ujra—quinque florenos.

És igy az egy krajczárral megelégedő koldus egy aranyat, egy tallért, és öt forintot kapott.

* * *

Egy izben megrongált egészségének helyreállitása végett Ostendébe akart menni a tengeri fürdő használatára. Elment tehát a titkári irodába, hogy az utlevélérti folyamodványt elkészittesse.

—Amice B.—mondja—germanice ne scribat, irjon magyarul.

Elkészülvén a folyamodvány, mondja titkára, hogy a személyleirás is szükséges.

—Hát csinálja.

—Születés hely? Hol született méltóságod?

E kérdésre hirtelen láng boritotta el arczát s kezeivel élénken hadonázva mondja: az nem kell: azt hagyja ki!!...

És egy világért sem engedte volna e rovatot betölteni—mivel hogy Bécsben született.

* * *

A szamár czimet igen könnyen osztogatta. Egyik, oldala mellett becsületben megőszült komornyikja ezt igen zokon vévén, elkeseredve kérte a grófot, hogy ha csak teheti, ne czimezze őt igy, mert az neki igen fáj.

—Jól van,—mondja a gróf,—nem nevezlek többet igy édes Atillám, hanem ha minden erős feltételem mellett is kijutna neked belőle, ird fel pontosan, és a hónap végén minden szamár után kapsz öt forintot.

A hónap végén beadta a komornyik a számadást s mintegy háromszáz forintot kapott a titulaturáért. Itt ugyan nem lehett mondani: titulus sine vitulo.

De azért Atillának mindamellett kijutott a titulusból azután is.