Az ebédünket el akarják disputálni.

A Koszoruban Z. A. kiegyenlitési programmal áll elő, melyben az uri és munkás osztályok életrendét akarja kiegyeztetni. Szerinte legnagyobb akadálya egymáshoz közeledésünknek az, hogy nem egyszerre ebédelünk; az uri rend öt és hat óra közt tartja a delet; mi pedig már 1 órakor kedves egészségére kivánjuk egymásnak az ebédet. Ebben igaza van, hanem azután azt állitja, hogy a vacsorakor ebédlők életrendje helyes, nem a mienk; mert ugy illik, hogy mikor az ember napi munkáját befejezte, akkor üljön le enni. Time is money! Az időt ne pazaroljuk napközben evéssel, hanem térjünk az uriosztály étrendéhez; ebédeljünk öt órakor.

Miután a példával nekünk ujságiróknak kellene, óhajtása szerint elölmenni, elmesélem neki egy ujságiró egy napi történetét, párhuzamba téve egy lámpásnál ebédelő napirendével.

Tehát én reggel öt órakor felkelek; s mert akkor legkevésbé háborgatnak, leülök dolgozni. Miután nyolcz óráig vagy tizezer betüt egymás sarkához ragasztottam, nagyon örvendetes félbeszakitásnak veszem, mikor a feleségem azzal nyit be, hogy elkészitette a reggelit.—(Notabene, nekem a feleségem maga főzi a kávét, azért én jobbat is iszom, mint az urak.) Azzal hamar készen vagyok. Te, Z. A. polgártársam és a veled együtt ebédelők még akkor fordultok a pihent oldalatokra, s horkoljátok ezt a melodiát: „oh, édes hajnali álom“. Tiz óráig elolvasom a hirlapokat, megcsinálom a jegyzeteimet, a mi nem elfelejteni való, azt naplómba jegyzem, mert abból élek;—te, kenyeres társaiddal együtt akkor keféled meg a körmödet. Ezentul jönnek-mennek hozzám, el vagyok foglalva a más dolgával, közben legfeljebb leveleket, vagy apró ujdonságokat irhatok. Egy órára aztán a napi munkámmal délelőttre készen vagyok. Te is készen vagy akkorra a toiletteddel. Hanem én már akkor éhes vagyok; mint a farkas! Az én gyomrom nem muszka országgyülés, hogy annak reggeli öt órától déli 1-ig egy kis kávéval ki lehessen szurni a szemét. Én már akkor tudakozódni kezdek, hogy teritettek-e már? No, hiszen szépen megörvendeztetnének, ha erre a kérdésemre azt felelnék: „Méltóztassék excellentiádnak megnyugtatni magát, most keresi a szakács a gyufát a konyhában, mihelyt megtalálja, mindjárt tüzet fog rakni, öt órára pontban tálalni fog. Addig tessék leülni és irni tovább!“ No, hiszen, azt a novellát kellene megnézni, a mit én akkor irnék! Hanem hát e helyett azt mondják: „itt a bableves, ülj le Márton, kapáltad Márton, megszolgáltad, a mit megeszel“; és mondhatom, hogy nagyon jól esik. Azalatt te éjjelevő társaságoddal javában szemüvegezed a váczi-utcza járókelő szépségeit. Két óra után egy kis commotiót csinálok; bár nem tudom, hogy a nagy Széchenyi tett-e e részben némi engedményeket? de én bizony délután egy pár óráig nem ülök le dolgozni.—Öt órára aztán te haza jösz a lovaglásból, ott már vár rád a dinée; én rám is ott vár a sok ménkű bécsi és párisi hirlap, hozzák az esti postát; nyolczadmagammal neki fekszem; nyakrafőre forditani kell; ez aztán a bankett! hirlapokat tranchirozunk; nyers czikkekhez saucet csinálunk, rágjuk a tollat, üritjük a pezsgős—kalamárist, csak ugy görbül a hátunk bele. Hét órára mi is készen vagyunk az esti postával, ti is a dinéevel; akkor aztán együtt elmehetünk a szinházba; én a földszintre, te a páholyba. Itt te kibeszélgeted magad, én pedig kipihenem magamat; s aztán futunk, és kocsizunk haza; tiz órakor te felkanalazol egy csésze theát; én kardra hányok egy adag befsteaket; azután olvasok egy kis történetfélét, vagy mikor van, birálni való drámát, hogy csendes álmom legyen; tizenegy órakor már aztán aluszom, mint a bunda. Te akkor szövetkezel legjobban a második polkamazurkára s töröd a fejedet, melyik bárónét mulattasd, melyik grófné kalandjaival? Négy órakor aztán te is lefekszel: én már akkor ki is aludtam magamat.

Abban tehát tökéletes igazad van, hogy nálad is, nálam is épen a nap közepére esik az ebéd; csakhogy egyikünk hat órával későbben kezdi a napot, mint a másikunk. Tehát vagy arra bird rá a munkás osztályt, hogy ő is tizenegy órakor keljen és négy órakor feküdjék, vagy az uri rendet persvádeáld, hogy keljen ötkor, s feküdjék tizkor; különben nem kerülünk össze. Mert, hogy aludni kell; ezt, ugy tudom, a nagy Széchenyi is megengedte; ha jól emlékszem rá, nyolcz órát szabván egy alkotmányos polgárnak az alvásra. Bizonyosan nem tudom, igy van-e? Kérdezd meg János kollegánktól, ő tud mindent, a mit Széchenyi mondott.

Tehát csak ez a vitatott kérdés sarkpontja, hogy nappal alugyunk-e, vagy éjjel?