A csodabogarak.

(Olyan novella-gyüjtemény, a mit nagyobb érdem lesz elolvasni, mint megirni.)

Szerzette: Kakas Márton.

I. Tolvaj história.

Éj volt, sötét volt, petroleum még világon sem volt: a retek-utcza 212. sz. ház ajtaján egy köpönyegbe burkolt férfiu surrant be, ki ugyanonnan a leghirhedettebb tolvajoknak éji gyülhelyül szolgáló 8. számu pinczeszobába lebotorkázott.

—Hah? ki az?—kiálta egyszerre tizenkét alak, kiket a dohányfüstben nem lehete egymástól megkülönböztetni.

—Én gróf Karthágoy Hannibál vagyok; a zsebmetszők hirhedett vezérét keresem, a kitünő tekintélyü Knödlfressert.

—Én vagyok az! szólt rekedt hangon egy gyanus külsejü alak, gyanus léptekkel mozdulva előre.

—Örülök, hogy van szerencsém önnel megismerkedhetni. Szólt a gróf: én egy sajátságos megbizással jöttem önhöz. Holnap termeim meg fognak nyilni az előkelő világ crémje előtt; holnap szükségem lenne önre, és még vagy hat ilyen gentlemenre, mint ön, a kik estélyemet jelenlétükkel megtisztelnék; a megjelenéshez szükséges frakk, fehér mellény és egyebek kiállitása az én feladatom lenne.

—És mi lenne a feladatunk?

—Semmi egyébb, mint a mulatság alatt minden férfi nemen levő vendégnek a tárczáját ellopni, a mi levélféle van bennük, azt nekem átszolgáltatni, a mi pénznemü, azt maguknak megtartani.

—Ha csak ennyi kell, legyen ön felőlünk megnyugodva.

Gróf Karthágoy Hannibál nem szoritott kezet ugyan Knödlfresser urral, hanem ilyen férfiunak tolvaji szavában a nélkül is meg lehet bizni.

* * *

Karthágoy Didonia grófné egyike azon hölgyeknek, kik szépek.

Didonia a szó szoros értelmében nő volt; mert hiszen, ha férfi lett volna, valószinüleg nem lett volna Hannibál gróf felesége.

Egy napon Hannibál gróf megtudta, hogy Didonia grófné valakinek levelet irt. Sejtelmei megsugták, hogy az a valaki: férfi; hanem azt nem sugták meg, hogy kinek hiják azt a férfit?

Karthágoy Hannibál gróf erre azon gondolatok egyikére jött, miszerint egy napon fényes estélyt fog adni; arra meghivja diszes kőnyomatu betükkel szervezett jegyekkel ismerősei fényes koszoruját; különösen pedig hatot azon fiatal dandyk közül, a kikre gyanuja van, hogy valamelyikhez a felesége levelet irt.

Az ilyen levelet gavallér ember, mindig tárczájában szokta hordani; mint valamely utazó a Geleitscheint, vagy ujságiró a belépti jegyet. Azon estélyen tehát Knödlfresser és czinkosai, kik a társaságnak, mint most érkezett porosz kreuzjunkerek lesznek bemutatva, minden embernek el fogják lopni a tárczáját. Valamelyikben aztán majd csak megkerül a kérdéses levél.

El kell ismernünk, hogy e gondolat pokoli volt, de eredeti.

* * *

Másnap az estélyen pontosan megjelentek Knödlfresser és collegái; kegyetlenül felfodoritott hajjal és beillatszerezett zsebkendőkkel.

Éjfélig az egész társaság igen jól mulatott velük. A retek-utczai gentlemanek ugy viselték magukat, comme il faut.

Hanem éjfél után, mikor a társaság arról kezdett beszélgetni, hogy jó volna egy kis écarté; mindenki ugy vevé észre, hogy tárczája távolléte által kezd meglepővé lenni. Mindenkinek ellopták a tárczáját.

Nem baj, legalább nem fáradtak a pénzük elveszitésében reggelig.

Hannibál gróf nagyon meg lehetett elégedve a tolvajaival, mert az ő saját tárczáját is ellopták.

* * *

Másnap korán reggel fél tizenkét óra előtt csengetnek a ... azaz, hogy nem csengetnek, mert a grófnak portása van: hanem hát hoz a komornyik egy rejtélyesen bepecsételt csomagot, mely a grófnak volt czimezve.

Hannibál sejtette már a nagy fokhagymaszagról honnan jön a küldemény s komornyikjának visszavonulást inte.

Midőn egyedül maradt, jobb lábát bal lábára téve, és himzett hálóköntösével a jobb lábát betakarva, felbontá a kérdéses csomagot, és ime benne találta a tegnapi estélyen ellopott tárczákat mind.

Ott voltak Arthur, Eduard, Guido, Alfréd, Leo, Rafael tárczái, kiket gyanuba vett.

Mohó sietséggel fürkészte ki azoknak tartalmát, melyikben találja meg Didonia szerelmes levelét?

És ime mind a hatban megtalálta azt, a mit keresett.

Ezt nevezhetni aztán bolond szerencsének!

II. Putifár kis fia.

Azt körülbelül minden ember tudja, hogy Putifár ur kicsoda volt? Ő volt Putifárné asszonyságnak a férje.

Ez nevezetes qualitas! Sok ember van, a ki a világtörténetbe ugy jött bele, mint a feleségének a férje.

Igaz orthodoxus emberek lévén, nem illik feszegetnünk, valjon abban a történetben, a mi József és Zuleika között történt (Putifár nejét Zuleikának hitták—az ujabbkori historikusok), melyik részen volt az igazság?

József azt állitja; hogy ő el akart futni s ugy maradt ott a köpönyege, Putifárné pedig ellenkezőleg. Négyszem között történt a dolog,—számitsuk mi is azon esetek közé, a mikre jobb fátyolt boritani.

Azt is tudja minden ember, hogyan vetették tömlöczre Józsefet, hogy szabadult ki onnan? hogy jövendölte meg Farao hét sovány tehenét, bár csak ezt az idei esztendőt is odaálmodta volna nyolczadiknak, s hogy lett aztán belőle egyptomi miniszterprezidens?

Hanem azt ugyan kevés ember tudja, hogy József urfi hogyan kerülte azt ki, hogy ily gonosz vád következtében sonica fel ne akasztassék? Én is csak nem rég tudtam meg.

Tehát azt bizony Putifár ur kis fiának köszönheti.

Volt tudniillik Putifár urnak egy kis fia, a ki azután a lárma után, a mit a nagyságos mama támasztott, szájtátva hallgatta a pro és contra replikákat, s a mint a Putifár ur a legjobban adtateremtettézik, nem tudva, hogy melyiknek adjon igazat, a gyerek megrántja az apja paletótját:

—Papa!

—No mi kell?

—Nézd meg annak a zsidóinasnak a köpönyegét, a melyik a mama kezében maradt; ha a köpönyeg elől van összetépve, akkor a mamának van igaza; ha pedig hátul van elszakitva, akkor a zsidólegénynek.

Biz az hátul volt elszakitva.

Igy köszönheté az életét József egy gyerek észrevételének, a ki nélkül bizonyosan fölakasztották volna, s akkor a zsidók nem jöttek volna ki József hivására Mezepotámiából, nem szaporodtak volna el Egyptomban, nem mentek volna ki a Kánahánba, nem üzettek volna szét a világba; nem adnának most előleget a gyapjunkra, s az bizonyára nagy baj volna.

III. Hogy támad a divat?

Gróf X. Kázmér a szalonok szemefénye volt azon időkben, mikor elkezdett divatba jönni, hogy a magyar születésü arisztokráczia Bécset Párizsért elhagyva, Pesten kezdjen mulatságra való tért keresni. Különösen mikor egyszer farsang elején megjelent a casinóbálban, ez olyan hazafias actusnak imputáltatott tőle, a miről, ha jól emlékezem rá, vezérczikket irtak akkoriban.

Ezen bál alkalmával történt, hogy X. Kázmér grófnak olyan magyaros kedve támadt, hogy a nyakravalója is féloldalra csuszott bele. Neki persze az is rendkivül jól illett.

Egyszer körüljár a teremben s csodálkozva látja, hogy minden gavallérnak, akár ifju, akár öreg, féloldalt van kötve a nyakravalója. Eleinte azt hitte, hogy az csak véletlen, hanem azután, hogy látta, miként az valódi következetes rendszabály, megszólitá egyik ismerősét:

—Hát tinálatok mit jelent az, hogy a nyakravalótok mind féloldalt van kötve. Valami uj Freymaurer-rend jelvénye ez, vagy mi?

A megszólitott elbámult:

—Hiszen ez párisi divat: te magad hoztad onnan. Nézd csak, a te nyakravalód is félre van. Azt hittük; az divat.

—Vagy ugy?—mondá a gróf s aztán átment az étterembe vacsorálni.

Theát hoztak és fáczánsültet.

A gróf próbára akarta tenni tisztelőit. Elkezdte a fáczánsültet darabonkint villára szurva a theás csészébe mártogatni.

A publikum tökéletesen megfelelt a várakozásnak.

Másnap minden vendéglőben, étteremben követték a legujabb párisi divatot, s mártogatták széltére a ludczombot, bifszteket és roszprádlit—a theás ibrikekbe.

Igy támadnak a divatok.

IV. A pathologicophysiologiai pöreset.

—Ugyan tisztelt doktor ur, mondja meg én nekem lehetséges-e az, hogy valakit az unalom megöljön?

E sajátságos tárgy felől interpellálta gróf Berzy háziorvosát, a tudós doktor Pipitért.

Doktor Pipitér azt felelte rá, hogy „lehet“.

—Magyarázza meg azt nekem, kérem.

—Hát az ugy van, hogy az unalomból támad a vértespedés, a vértespedés szüli a rásztkórt, a rásztkórból keletkeznek különféle organikus hiányok, a sápkór, a lépkór után következik a májdaganat, a szivtágulás, a szivtágulásra jön a szivütér-csontosulás; innen támadnak a gerinczagybántalmak, azokból jön ismét a hátgerincz-sorvadás, ezen complikált bajoknak egymással való találkozása okozza utóbb a gümőkórt, nem ritkán az agyvelőlágyulást, s minthogy az ember unalmában sokszor a fogát szokta piszkálni, ebből támad a csontszu, a csontszu hozza magával a félfő fájdalmat, abból idült baj lesz; mig végre a test csupa merő unatkoztából általános elgyengülés miatt megtér egy mulatságosabb hazába.

—Ugyan kérem, tisztelt doktor, nem adná nekem ezt az orvosi véleményét irásban?

—Szivesen,—monda doktor Pipitér és megirta a tudományos értekezést, és müértői véleményt, melynek értelmében az unalom tökéletesen alkalmas“ szer arra, hogy valakit megöljön.

Gróf Berzy megköszönte szépen a tudományos fel világositást, s ellátogatott Fellegi Szeréna grófnőhöz, kit az egész világ legszellemdusabb asszonynak ismer el, s kibe gróf Berzy halálra szerelmes akart lenni.

Két óráig volt a gróf Berzy Szeréna grófnőnél, a nélkül, hogy egy okos szót szólhatott volna vele. Ott ült nála báró Tinódi, de eadem, s az annyi üres ostobaságot fecsegett össze-vissza, hogy a grófnő nem győzött rá eleget ásitani.

—Ah, ez a báró a legunalmasabb ember a világon!—tört ki végre Szeréna grófnő, mikor a báró valahogy mégis csak elment s ők egyedül maradtak.

—Nem adná ezt nekem nagysád irásban?

—Irásban? Hisz ez olyan dolog, a mit minden ember tud.

—De énnekem hiteles alakban kellene, bélyegpapirosra; nekem ez, mint törvényes bizonyitvány szükséges.

—No azt bizony kiadhatom önnek minden káptalan nélkül.

A gróf elővette a bélyegpapirost, a grófné ráirta a bizonyitványt, mely szerint elismertetik, hogy báró Tinodi két esztendő é§ hat hónap alatt, a mig a grófné szolgálatában állott, magát folyvást unalmasan viselte.

Másnap aztán beperelte gróf Berzy báró Tinodit Szeréna grófné bizonyitványa, s doktor Pipitér orvosi véleménye alapján, mint gyilkossági merénylettevőt, a ki Felleg Szeréna grófnőt meg akarja ölni.

A pörnek nagy nevetés lett a vége. A báró segédaket szólongatott, a kikkel kihivassa élethalál-bajra gróf Berzyt, hanem mindenki azt a tanácsot adta neki, hogy legyen esze; máskor ne menjen olyan helyre harmadiknak, a hol csak ketten akarnak lenni.

V. Tizenhat garasért nyolczvan ezer forint.

Báró Lomosy László juniornak az a fatális szokása volt, hogy fizetni nem szeretett. Ez a mindnyájunkkal közös eredendő bün azonban egészen más gyümölcsöket termett nála, mint más közönséges embernél; a ki, ha fizetni nem akar, enged maga ellen pörölni, vagy megszökik, vagy kiveri a hitelezőt a házából:—ő pedig azt vette föl, hogy ha jöttek rá egy ötven forintos kontócskával, s neki vagy kedve, vagy pénze nem volt azt beváltani; rábeszélte a hitelezőjét, hogy inkább ad neki egy váltót ötszáz forintról. Mikor aztán az ötszáz forintos váltó lejárt, akkor ismét a legnagyobb készséggel becserélte azt egy ötezressel; azt megint egy ötvenezeressel; mig a hitelező maga is kétségbe nem esett a fölött, hogy ilyen hirtelen megnőtt a kapitálisa.

Ilyenformán már egyszer volt egy félmillió adóssága.

Volt pedig egy nagybátyja, báró Lomosy senior, a ki restelvén a nevét minduntalan a hirlapok hátulján, compromittáló hirdetmények szövege közt olvasni, rászánta magát, hogy egy pár ezer forint feláldozásával, az adósságok mesés összegét az eredeti gyökkivonatokra redukálva, unokaöcscsét kitisztázza, hanem ugyanakkor kijelenté, hogy soha többet semmiféle adósságát kifizetni nem fogja. Ez volt az utolsó.

Egy év mulva megint volt a „junior“-nak félmillió tartozása.

Azt beszélik felőle, de már ezt nem tudom igaz-e, hogy még a bérkocsisokat is „álbá“-val fizette. Annyit irhattak a neve fölé, a mennyi nekik tetszett.

Hanem ezuttal a nagybátyja állhatatosan megtagadott minden interventiot. Csukják be az öcscsét, ha tartani akarják, ő nem fizet helyette semmit.

Kinálgatták neki a gyanus nagyságu váltókat tiz perczentért, ötért, háromért, kettőért. Ő azt mondta, hogy egy batkát sem ád.

Nem tehettek aztán egyebet, mint hogy nyilvános árverést nyitottak a százezerekre menő adóslevelek fölött. Bezzeg olcsó volt a „realitás“!

A családnak egy régi ismerőse bevetődött az árverésre s megvásált a kótyavetyén nyolczvanezer forint áru kötelezvényeket. Azokat aztán elvitte az öreg báróhoz.

Az pedig hallani sem akarta, a mit beszél.

—Mit? az öcsém váltóit? Nyolczvanezer forint árut? Minek vette ön meg? Előre mondhatom, hogy kárba veszett a pénze, mert én nem fizetek ki semmit.

—De ezt mégis ki fogja fizetni méltóságod. Én nem vettem nyereségre. Ugy adom, a hogy rajtam maradt.

—Nem, nem. Semmit sem adok érte, és ha mindjárt nyolczvan forintért vette is az ur az egészet.

—Igen, de tizenhat bankó garasért vettem.

—Tizenhat bankó garasért! Nyolczvanezer forintot!... No már azt kifizetem.

S kiugratott érte egy ezüst huszast, melyből még a tisztes öreg ur vissza is adott két váltó krajczárt, mert hiszen ő nem nyereségre vásárolt.

VI. Párbaj, a minőt senki sem hinne el, ha én nem mondanám.

..... Denique azon mi összevesztünk. Én is mondtam neki valamit, ő is mondott nekem valamit, a mit egymásnak meg nem lehet bocsátani. Rögtön kerestünk segédeket.

Az ő segédei épen akkor léptek be én hozzám, mikor az én segédeim ő hozzá. Mindketten magunknak akartuk vindikálni a kihivás dicsőségét.

Ő is el volt határozva, hogy engemet megöl, én is, hogy őtet megölöm.

Mert hiszen valakit megölni: az csak olyan tréfa dolog.

Másnap reggel korán kikocsikáztunk a Lipótmezőre; segédeink vettek egy-egy pár pisztolyt; egy fényes ezüst hatos határozott, melyikünkével lőjünk. Ő azt mondta: „czimer!“ (persze ő ur volt, neki a czimer kellett), én azt mondtam: „irás!“ (Természetes, minthogy firkász vagyok), a sors az ő pisztolyainak adta az elsőbbséget.

Ez rosz ómen volt.

Miután a segédek kimérték a tizenöt lépésnyi távolt s ismét elővették a fatális hatost: czimer-e vagy irás?

A sors megint ellenem határozott. Én jutottam arra a helyre, mely szemközt volt a nappal, ellenfelemé volt az előny, hogy a napnak hátat fordithatott.

Mögöttem volt egy vén cserfa, melyet nemrég botoltak le, a csonka ágcsomok meredeztek róla mindenünnen, ezt én akkor ráértem nagyon szemügyre venni.

A segédek tapsoltak, hogy lőhetünk. Én csen- desen felemeltem a pisztolyt, kinyujtott karral s a legnagyobb hidegvérrel épen a szivére czéloztam ellenfelemnek.

Aztán épen a varjufészekbe lőttem bele a jegenyefa tetején.

Rugott az a fertelmes pisztoly, mint egy negyedfü csikó. Lefelé kellett volna czéloznom Amerikába, ha azt akartam, hogy itt Európában találjak vele valakit.

No se baj, majd a második lövésnél jobban vigyázok magamra. Ellenfelem épen ugy fog járni velem, mint én ő vele: meglövi a holdat.

Azonban egy tekintet azon pokoli mosolygásra, mely arczát elfintoritá, midőn félszemét behunyta, félszáját felhuzta s azzal a térdemet vette czélba, tudatá velem, hogy ellenfelem okult a példámon; lábamra czéloz, hogy homlokon találjon.

—No, agyiő szép napvilág!—gondolám magamban, s föltekinték a napba;—téged is utoljára látlak most.

Rám pedig az a hatása van a napnak, ha bele nézek, hogy kénytelen vagyok prüsszenteni.

—Hefprzrszki!

Abban a perczben: „drum-bum!“ egy lövés hangzik s egyikünk halva rogy össze.

Az az egyik nem én voltam. Hiába is mondanám, mert nem hinnék el. Ellenfelem volt.

Hogy történhetett ez?—Hát ugy történt, hogy prüsszentés közben, a mint a fejem kissé lebukott, ellenfelem golyója a homlokom helyett kalapomon ment keresztül, a hátam mögött levő cserfa egyik ágcsomójáról visszapattant, a kalapomon megint egy másik lyukat ütött, s ellenfelem homlokába furta magát.

A ki nem hiszi, megkérdezheti ő tőle magától. Ő most bizonyosan valami kopogó szellem lesz, s fog feleletet adni.