István nádor és a huszár.

Hontmegyében a Huszár-család a legbefolyásosabbak közül való ma is; abban az időben pedig, mikor István nádor körutat tett az országban és Hontmegyébe ellátogatott, a Huszár-családnak egyik tagja ülnök volt az árvaszéknél.

István nádor tulesvén a diszes fogadtatások torturáján, a megyeházában berendezett lakásán pihent és diskurált egy kicsit az alispánnal, főispánnal és megyei előkelőségekkel, aztán elbocsátotta őket, hogy álomra hajthassa fejét.

Mikor a notabilitások eltávoznak, akkor jut eszébe valami az alispánnak. Vajjon tettek-e be a nádor hálószobájába olyan bizonyos edényt, a miről Csokonay azt állitja a Békaegér-harczban, hogy a magyar embernek olyan nincs?

A bizonytalanságban ugy okoskodván nagyon helyesen, hogy jobb kettő, mint egy sem, rögtön előparancsolta a hajdut.

—Te! siess és mond meg a huszárnak, hogy rögtön vigye be ő fensége hálószobájába.

Hanem a hajdu nem tudta azt elképzelni, hogy a nádor ő fensége szobájába akkora szegény ember vihessen be akármiféle edényt is, mint az ordinánczhuszár; ellenkezőleg ugy gondolkozott, hogy urnak való munka az, s fogta a beviendő edényt és sietve beállitott vele Huszár árvaszéki ülnökhöz.

—Nagyságos uram, tisztelteti az alispán ur hogy tessék hamar a megyeházára jönni, s tessék ezt bevinni nádor ő fenségéhez...

A mire azt felelte méltó indignáczióval Huszár:

—Mond meg az alispán urnak, hogy ha olyan sietős, hát csak vigye be maga.

A hajdu nagyot bámul a vakmerőségen s rohan vissza az alispán urhoz, ki nem is várja a beszédet, hanem rátámad a hajdujára:

—Hát a huszár?

—Azt izeni, instálom, hogy ha olyan sürgős a nádor ő fenségének, hát tessék a nagyságos alispán urnak magának bevinni; ő bizony nem hozza. Ugy kellett aztán a dolgot a hajdunak megmagyarázni.

Az esetet a nádor is megtudta, s nagyon jól mulatott rajta.