A holt ember.
Reading edition
Hire futamodott, hogy a kedvelt komikus, Damó főbe lőtte magát.
Onnan támadhatott a hir, hogy az egyetlenegy requisitum-puskát egy este kikölcsönözte a ruhatárostól, azzal az igérettel, hogy valami nagy pecsenyét fog meglőni, s abból neki is juttat, aztán egy hét mulva sem került elő a puskával. Bizonyosan saját magát értette alatta.
Ezt a hirt mindjárt meg is irta, mint probatió calamit, egy fiatal múzsafi egy vidéki hírlapnak, abból átment a fővárosi hirlapokba; onnan ki a külföldi hirlapokba s valószinüleg át is ment Amerikába.
Akkor csak egyszerre előáll Damó a puskával. Az egy heti vadászat alatt lőtt egy harkályt. Sok más nagyobb állatot is megriasztott, a kik mind csak egy hajszál hiján menekültek meg tőle. Hanem hát a harkály nem pecsenyének való.
Felmegy tehát az igazgatóhoz s jelenti, hogy itt van.
Az igazgató vállat vonít.
—Hogy lehetne már ön itt? mikor ön meghalt.
—Ki mondja azt?
—Ihol van az ujságban. Hat ujságban is benne van, hogy ön agyonlőtte magát s meghalt.
—De hát én mondom, hogy nem haltam meg.
—Már nekem hiába mondja. Azt csak nem praetendálja talán, hogy én önnek jobban higyjek, mint annyi tiszteletreméltó hazafinak?
—De mikor annyira nem haltam meg, hogy pláne egy kis anticipatiót kérek.
—Micsoda posthumus czélokra?
—Hát arra a czélra, hogy éhes vagyok s enni akarok.
—No még ilyet sem hallottam: hogy a halottak éhezzenek. Barátom, a ki meghalt, az nem eszik, a ki nem eszik, az nem éhes, a ki nem éhes, annak nem kell anticipatió. Ön meghalt: ergo önnek nem kell több előlegezés.
—Ugyan kérem, legyen szives hát legalább egyet azokból a hirlapokból ide adni, hogy legitimálhassam vele magamat a házigazdámnál, ha majd a házbért kéri, hogy én meghaltam.
—Tessék, akár kettő: de visszahozza, mert beköttetem.
A szegény halott azonban, a mint a konyhán keresztül ment, meglátott a tüzhelyen egy szép nagy pulykát nyárson pirulni. A szolgálónak azt mondta, hogy szaladjon be frissen, az igazgató ur feldöntötte a tintát, törülje fel, s mig az bement, köpönyege alá keritette a pulykát s odább állott vele.
Mire a nyomozásra megindult igazgató valamelyik Bacchus-templomban ráakadhatott, már akkor India tollatlan kétlábu magzatának csak a csontváza volt feltalálható, otyan szépen letisztogatva, mintha valami muzeum számára lett volna praeparálva.
—Nini. Az ur megette az én pulykámat!—Támadt rá az igazgató a szinészre.
Az pedig kisérteties páthoszszal voná elő kebléből a tőle elhozott ujságot, s az aláhuzott sorokra mutatott.
—Ime uram, itt a bizonyitvány, hogy én meghaltam, s a halottak, tetszik tudni, nem esznek.