I. Ferencz és az öreg Tolnay.

Kedélyes, jó ember volt az öreg Ferencz császár. Ha félre csapott ócska kalappal, kopott öltözetben végig sétálta a bécsi utczákat, a legnagyobb uraktól, le a legutolsó zsemlyés kofáig, a legnagyobb tisztelettel köszöntek az öreg „Franzl“-nak, ki azután a legjártasabb bécsi fiakker-dialectusban nem is késett a legnyájasabban viszonozni a szívből eredő üdvözleteket. Hanem bizony, a milyen egyszerűnek látszott ő felsége, volt ám azért elég sütnivalója s a mellett ördöge az általunk igen tisztelt Metternich, a kit a bécsiek elkereszteltek „Franzel’sein Minimax“-nak; ezen szellemdusnak távolról sem mondható elnevezést a Praterben előadni szokott hydrostaticai játékokból meritvén. Bezzeg rend volt a birodalomban; féken voltak a garázda „liberálisok“ s ha valami „malefux Schreier“ szólt is valamit a dolognak nem legjobb menetéről, Ferencz stereotyp mondásával replikázott: „Lassts den Kerl nur schreien, van er nur zohlt“. Aztán ha valami kéréssel járultak hozzá, ő sohasem tagadta meg azt egyenesen, hanem „mir vern so szégn“-nel bocsátotta el őket. De kifogott ám rajta egy jó magyar ember: az öreg Tolnay; igaz, hogy ki nem fogott volna rajta, ha nem segíti őt az öreg Krammer, a philosophus korcsmáros.

Annak pedig a következőképen esett meg a sora.

Előre is megjegyezzük, hogy az öreg Krammer bécsi polgár volt; tehát már eo ipso goromba humoru gyerek, ki azokat a „patsete“ magyarokat ugyancsak szerette rászedegetni, de mindamellett nem volt oly nagy ellenségünk, mint a mostani „vámkérdéses szomszédok“. Néha szolgált jó tanácscsal is.

Történt pedig, hogy egy este jó képü magyar vendég szállt be a mi spieszburgerunk házába. Éhes lévén, rögtön a falatozás mesterségéhez fogott. Amint igy csendesen eszegél:—nagy auctoritással föltett sapkával, kezeivel a nadrágzsebekben, oda lép az öreg Krammer és minden hepczia nélkül rákezdi az angyalok nyelvén: „Wer szansz ten, wan i fragn terf, und woász szuchensz ten tader“. (Kicsoda az ur, ha szabad kérdeznem s mit csinál itt.)

A mi atyánkfia erre visszanéz s látva korcsmáros urunk jelenlétét, becsülettudván felel:

„Ik szájn Tolnay de Tarnocz, und Procesz kvinnen bei Mojesztét“. (Én Tolnay vagyok s pörömet ő felségénél meg akarom nyerni.)

„Da gegensz czausz schlófe, der wird ihna szagn: „ja ja mir vernsz so szégn“—und wird drausz szein a groszszer Schmirkas“ replikázik rá a német. (Menjen aludni akkor, az majd azt fogja mondani: „igen, igen majd meglátjuk“ s utóvégre is nagy semmi lesz a dologból.)

Tolnay uram erre nem szólt semmit, de jól megjegyzé a hallottakat. Másnap gálában beállit Ferenczhez s előadja az előadandókat. A mint elvégezte, a császár rittig azt felelte: „ja ja mir vernsz so szegn“, s jelt adott a távozásra.

—„De ik bite“ mondta erre Tolnay uram „won Mojesztét szógn „mir vernsz so szegn“, da nix vird hat mir szagt, der Virth Krammer“. (Ha felséged azt mondja „majd meglátjuk“, akkor semmi sem lesz a dologból, azt mondta nekem Krammer korcsmáros.)

„Dész hat er ihna gszagt, der Grobian? No jezt jusztament werd vasz darausz, gegensz jeczet hám, und szágsz dem malefux Kerln, erszull'sz Maul halten den ihnre Szachen werdensz gvina.“ (Azt mondta a goromba? No most csak azért is lesz valami belőle; menjen haza s mondja meg annak az átkozott ficzkónak fogja be a száját; mert ön megnyeri az ügyét.)

Másnap szerencsésen eldőlt a pör. Az öreg Krammer lefőzte a császárt. Tokait szürcsölve vigan mondá: „I kenn ihm von Grund aus“. (Ismerem alapjából.) Ilyen volt biz az élet akkor.