Széchenyi, mint ifju diplomata.

Abban a hosszu fegyverszünetben,—vagy ha jobban tetszik, abban a rövid örök békében, mely alatt első Napoleon az osztrák udvarral bizalmas barátságban élt a világ előtt; a hosszu harcz által zárva tartott sorompók lehullottak az országok határain, s hazánk förangu fiatalsága sietett az időt felhasználni, hogy Európát minden irányban beutazza.

Széchenyi István gróf még akkor nagyon ifju volt; minden ifju utazónak legelső vágya Olaszország: ő is Nápolyba utazott a téli idényre. Együtt ment vele egykoru ismerőse, Inkey; szinte előkelő magyar család ivadéka.

Mindkettőt ellátták Bécsből ajánló levelekkel az udvartól s aztán szivökre kötötték, hogy csak irjanak szorgalmasan itthonmaradt rokonaiknak hogylétükről, tapasztalataikról.

Nápolyban ekkor Murát volt a király. Franczia udvartartás, vidám, pezsgő élet; a király épen ugy szeretett ragyogni, mint a királyné élvezni; idegenektől rajzott az udvar. Azok között, kik Murát király udvarának fényét növelni segitettek, nagy kitüntetésben részesült a két magyar nemes ifju, mindkettőt különösen ajánlták a követségek s aztán még jobban mivelt eszes magukviselete.

Néhány heti ott mulatás után azt mondja Inkey Széchenyinek:

—Nem vettél valamit észre? Mintha hidegülnének irántunk.

—Nem én,—szólt Széchenyi,—hozzám igen is nyájasak.

—No, én hozzám meg egészen tartózkodólag viseltetnek. Megfoghatatlan.

Pár nap mulva ismét jön Inkey Széchenyihez:

—Kaptál te meghivást a miniszterelnök diplomatiai estélyére?

—Három nap előtt.

—Különös, hogy nekem nem küldtek.

Egy hét ismét elmult. Inkey ujra találkozott Széchenyivel.

—Ez csodálatos! A király nagy udvari bált ád, s engem a meghivásnál mellőznek.

—Engem pedig ellenkezőleg maga a király személyesen hitt meg a multkor a miniszter estélyen.

Végre egy napon egész felindulással rohan fel Széchenyihez Inkey.

—Nézd! E hallatlan bántalmat, a mit rajtam elkövetnek. Most kapok egy parancsot a rendőrfőnöktől, hogy huszonnégy óra alatt elhagyjam Nápolyt!

—Én pedig most kapom a meghivást a királyné zártkörü hangversenyébe, a hol a királyné maga is fog énekelni.

Inkey kényszerülve volt hazajönni, Széchenyi pedig ott maradt és jól mulatott.

A talány kulcsa az, hogy Inkey a rokonainak küldözött leveleiben mindig azt irogatta, a mit valóban látott; Széchenyi pedig azt, a mit a rendőrségnek szükség látni.

Amaz megirta őszintén, hogy biz itt furcsa világ van; hogy a király nagy zsarnok, a királyné meg élvhajhász, az udvar kalandor, a katonák elégületlenek, a nép zugolódik.

Széchenyi pedig azt irta a királyról, királynéról, miniszterekről és népről, a mit irhat valaki abból az öntudatos czélból, hogy a cabinet noir levélfelnyitogató olvasóinak kellemetes lecturet szerezzen vele.

Széchenyi még ekkor alig volt több, mint gyermek, és már mennyire diplomata!

Akkori Nápolybanlétét ma is tanusitja egy emlékmondata, mit a Vezuv látogatóinak névjegyzékébe magyarul felirt: „Nekünk ugyan nincsenek tüzokádó hegyeink, de vannak tüzes kamaszaink, a kikhez képest ez a tüzokádó is gyéghegy“. (Igy: a „jég“ g—y-al.) S az, a ki a század második évtizedében ily hibás ortografiával irt, a harmadik évtizedben már nemzete tudományos önállásanak megalapitója lett, a negyedik évtizedben pedig irodalma vezérfényeül ragyogott.