Nefélsz Pista.

Onnan ragadt pedig rá a mesék hőssuhanczának a neve, hogy őt sem tanitotta meg semmi és senki soha félni, vagy megijedni.

Vannak pedig különféle iskolái a félelem megtanitásának, mint holmi háboru, párbaj s más efféle kellemetlen helyzetek, a mik azonban olyan közönséges dolgok, hogy azokban száz meg százezer ember épen ugy helyt áll, mint Nefélsz Pista. Rajta is megesett Isaszegnél, hogy mikor Répássy táborkarában egy nyolcz fontos elhordta a lovának a fejét, s ő lovastól együtt leesett a földre, de nagyhamar talpon állt, azt kérdé tőle a tábornok: „no öcsém, hát ég-e még a pipád?“ „De ég bizony!“ felelt ő vissza, nagy füstöt fujva a makra pipából, a mit ki nem eresztett a foga közül még estében sem.

Aztán a Kriegsgericht előtt is állt, de ott sem tanították meg félni; mikor a Verhör után azt mondták neki, hogy „das war Hochverrath“—azt felelte rá: „Ist nicht war, ich war nie Hofrath.“

Akkor aztán besorozták, elvitték Olaszországba. Még a profunttól sem ijedt meg. A Veltlinen egyszer iszonyuan kiéhezve érkezett meg az egész compánia egy olasz majorságába. Az olasz mikor megtudta, hogy magyar fiukhoz van szerencséje, igen szivesen látta őket, birka-tokányt készittetett a számukra: a fiuk örömükben fizetni akartak az olasznak, hanem az nagylelkü volt, nem fogadott el semmit, azt mondta, hogy ugyis kárba veszett volna az a birka, mert a veszett farkas tépte szélylyel. A „veszett farkas“ szóra mind valamennyi ijedten ugrált fel a bogrács mellől s be nem vett volna a tokányból egy falatot azért az egész Lombardiáért; de Nefélsz Pista ülve maradt s kivágta a compánia becsületét. Hasztalan rémitgették a veszett tokánynyal, azt mondta rá: „de bár még egy hordó bora is megveszett volna az olasznak!“

Mikor haza került, semmije sem volt, dolgozni kellett, de attól sem ijedt meg. Ez pedig csak az apocalypsis igazi csodája. Jószágot bérelt, nem félt a rosz esztendőtől. Még az időtől sem. A mi épen hihetetlen.

Egyszer a mennykő a mezőn hét lépésnyire ütött le mellette: „no ugyan nagy tus!“—mondá rá—„mikor nekem semmi sincs a kezemben“.

Járt egyszer Budapesten az állatseregély.[1]

Annak a tulajdonában volt egy pompás nagy afrikai himoroszlán, a mi épen olyan kedélyes hentergőzéseket szokott müvelni, mint egy dévajkodó kandur czicza. Egyszer, mikor Nefélsz Pista is ott van több kedélyes czimbora társaságában, az oroszlán épen siestát tartott s a jobb első lábát szépen kinyujtotta messzire a ketrecz vaspálczái között, a tenyerével felfelé forditva. „No Pista, mondák a czimborák,—nem félsz-e annak az oroszlánnak a kinyujtott talpát megcsiklandani?“

Dehogy félek! mondá Pista, s a mire felszólitották, megtette.

A nagy macskakirály a talpcsiklandozásra csak annyit tett, hogy a talpának egyik körmét felrántotta, hanem az elég volt arra, hogy Pistának a tenyeréből egy nagy darabot kiszakítson vele. Hat hétig kellett neki aztán a karját felakasztva, s a kezét ökölre szoritva hordozni, hogy begyógyuljon az oroszlán vágta seb. Ekkor felfogadta, hogy addig nem nyugszik, mig boszuját nem tölti s ennek az oroszlánnak valamelyik öcscsét, vagy bátyját a porba nem teriti. El is ment, a mint felgyógyult, egyenesen Afrikába s nem tért vissza, mig egy oroszlánnak le nem huzta a bőrét.

De hát mit oroszlán? Attól meg nem ijedni katonadolog.

Hanem, hogy meg mert házasodni, az a valami. Elvett egy igen szép és gazdag leányt, holott ő maga már nem volt fiatal, soha sem is volt szép és épen nem gazdag. Ehhez kell nagy bátorság.

S mindenki bizonyítja, hogy Nefélsz Pista még a feleségétől sem félt, még attól sem ijedt meg soha.

Mondanunk sem kell, hogy olyan sem volt soha, hogy valaki ferbliben „megijeszthette“ volna Pistát. Nem vittek el tőle soha kasszát tizenkilenczczel.

Mikor az orvos megirta neki ide fel a fővárosba, hogy a felesége, akivel igen boldogul élt, elköltözött ama boldogabb világba, megsiratta ugyan, mert a szive érzékeny volt s vérmes indulatokra fogékony; de arra is azt mondta, hogy „nem ijeszt meg ez a rosz hir, régen készen voltam már rá: tudtam, hogy ez lesz a vége. Aztán—megvan még a fiu!“

Tudniillik, hogy maradt egy trónörökös, a ki nélkül csakugyan lett volna egy kis oka a megijedésre. Mivelhogy Pista maga szegény legény volt, a feleség pedig hozott egy pár százezer forintot a házhoz. Azt a testvérek mind visszaperelnék, ha a fiu nem volna. Vigyázott is aztán arra ugy, mint a szeme fényére. Nem volt szabad annak még csak könyvet sem venni a kezébe, hogy meg ne rontsa az egészségét s reggeltől estig mindig etették, hogy csak nagyot nőjjön; parancsolt az mindenkinek a háznál, neki pedig senki.

Egyszer szaladnak a béresek nagy riadva Pistához, baj van: a kis urfi ott lóg a nagy cseresnyefán, felmászott a legtetejébe a szarkafészket leszedni, letörött az ág alatta, a lába oda szorult a két ág közé, most ott függ fejjel lefelé, ha le talál esni, kitörik a nyaka.

„Szaladjatok a létráért frissen! kiálta Pista, mert különben elvész az örökség!—S maga is segített a létrával szaladni, hogy az urfit megszabadítsák fatális helyzetéből.

„De most már csakugyan magam is majd megijedtem“. Monda a szerencsésen sikerült műtét után Pista, megveregetve az urficska orczáját gyöngéden. „Tanuld meg, hogy cseresznyefáról ne szedj madárfészket; mert az hasad:—körtefáról szedhetsz“.

Végre neki is eljött az órája, mint a mesebeli Nefélsz Pistának, amelyben megtanulta, hogy mi az a félelem, meg a nagy ijedség.—Egyszer csak kiüt a kolera a városban. Ötivel-hatával hordják ki a halottakat, s mind a Pista ablaka alatt éneklik el őket, kit magyarul, kit diákul.

„Hallod-e sógor“, mond Pista a legifjabbik süvének, „itt nem jó lesz maradni. Ez bolond állapot, az ember lefekszik élve, s felkel meghalva: azt se tudja, hogy jutott hozzá. Én tisztelem, becsülöm a papomat; de nem akarom, hogy miattam fáraszsza magát a bucsuztató írással. Volna az a kolera medve, megbirkóznám vele; volna hitelező, megalkudnám vele; volna tisztességes betegség, majd találnám ellenszerét; de gyalázatos sunyi halál az. Hiába hord az ellen az ember kámfort a nyakába, hiába tart ellene tárkonyeczetet a háznál; elég, ha meghallja, hogy a szomszédban egy beleesett, már akkor, a ki meghallotta, csak a szókimondásától maga is megkapta. S ha egyszer benne van, kenetheti az már a hátát a bábaasszonynyal, még az sem segit rajta : engem pedig rendesen az gyógyitott meg.—Hát én itt nem maradok: gyerünk ki hozzám falura. Ott jó egészséges ájer van; nem kell ott senkinek a kolera.“

A sógor nagyon könnyen ráállt, hogy hát ő is velemegy. Ráért, tanfelügyelő volt; s az epidemia ideje alatt az iskolák is zárva voltak, a tarokkpartiek is elmaradtak és igy semmi dolga sem volt.

Jó korán reggel befogattak s délre szerencsésen elértek a négyessel ahoz az utféli fogadóhoz, a melyiknek olyan hires örmény fogadósa volt. Hires a jó borairól, meg a felesége főztéről, s aztán arról, hogy olyan becsületesen számit fel mindent a vendégnek, hogy maga alig nyer rajta valamit.

Ott delelőt tartottak a Pistáék s elébb, a mig az ebéd elkészül, hozattak egy kis papramorgót fehér czipóval appetitoriumnak.

„Ejnye, de régi ez a czipó! monda Pista. Majd beletörik a bicska.“

„Régi biz az, mondá a korcsmáros, e héten még nem sütött a feleségem.“

No hát nem sütött. A vendéglős maga teritett fel, ő hordott fel minden tányért, poharat.

„Hát a szép asszony hol van?“

„Hát csak megvan maga magának.“

A vendéglős nemsokára behozta a paprikás csirkét, a miről olyan hires volt a csárdája, hogy azzal minden asszonyt agyonboszantottak a férjeik, hogy nem kapni olyan jó paprikást sehol, mint az örmény csárdájában.

Ezuttal az kegyetlenül kozmás volt. Alig tudtak hozzáfogni. Pista nem győzte rá inni a bort, hogy a kozmaizt elverje a torkából. Utóljára elővette a készséget, kicsiholt a nagy darab bükkfataplóba s rágyujtott; talán majd a jó szüzdohány illat elfeledteti ezt a nagy kozmaemléket.

„Ejnye atyafibarátom“, mondá a vendéglősnek: „de kegyetlenül beletekintett ebbe a ti paprikástokba—a királyi fiskus.“ (Kozma.)

„Biz ez egy kicsit kozmás. A cseléd szamár, nem tud még hozzá.“

„Hát hol a szép asszony, hogy nem az látott utána?“

„Hát az asszony, az fekszik odabenn a másik szobában, mind a három gyerekével, mind a négyen kolerában.“

De Pistának se kellett több biztatás, felugrott, kirugta maga alól a széket, a sógorra bizta a fizetést, meg a bucsu-vételt; a kocsi be volt fogva; felugrott az ülésbe: „hajts Gyurka!“ A sógornak már ugy kellett az induló szekérre futtában felvoltigirozni.

„No, mondhatom, hogy most ijedtem meg életemben először!“ lihegé, a pipacsutorát rágva fogai közt Pista. „Egyszerre a gyomromon keresztül lövelt az ijedség. Már szent, hogy bennem van az a csuf mirigy. Igazán mondom, hogy már érzem is, hogy valami égeti a gyomromat. Sógor, nem tréfálok. Az egész testemet végig futja a hideg borzongás. A gyomromat meg ugy csikarja valami. Hüh, de veszettül éget! Átkozott paprikás csirke! Csak addig meg ne halnék, a mig hazaérünk. Nem élek odáig. Végem van, meghalok, a gyomrom kiszakad! A fiamnak viseljétek gondját. Servus világ!“

Az arcza kék, zöld lett, a szemei kimeredtek, a kíntól vonaglott:—egyszer csak észreveszi a sógor, hogy ugyancsak füstöl ám Pistának a bekecse elől. Feltépi a zsinórokat a gombokról, hát a nagy ménkű darab bükkfatapló ott ég már javában félóra óta: abba kapott bele egy szikra a rágyújtáskor, az égette olyan kegyetlenül Pista barátunknak a gyomrát. Persze, hogy a mint a taplót kidobták, a kolera is megszünt, csak egy nagy égés-hólyag maradt ott, Nefélsz Pista legelső ijedelmének örök emlékeül.

Szép azt meghallani, mikor ő azt maga beszéli el s végül hozzáteszi; „ettől a nagy ijedtségtől kezd a hajam szürkülni.“ T. i. egészen fehér már.