Furcsa passzióik vannak a nagy embereknek!
Reading edition
Történt pedig, hogy Mindenváró Ádámot is elkergette tavaly a nagy szárazság Pestre, valami kölcsönt keresni, azon fogadása ellenére, hogy ő ki nem mozdul odvából, hanem ő neki az Ur Isten helyébe küldje, a mi jót akar adni: elég, ha ő imádkozott érte. Hanem hát biz azt nem küldték helyébe; nem is repül már az embereknek a szájába mai nap más sült veréb, mint az előfizetési felhivás, meg a Steurmahnzettel. Ebből még kapni.
Tehát Mindenváró Ádám feljött Pestre, s hogy legyen, a ki mindenüvé elvezesse, fölkeresé itteni ismerősét, Jóska urfit; a ki csak azért lakik itt Pesten, mert itt jobb port lehet nyelni, mint falun.
Miután hétfőn reggeltől szombat estig Jóska öcsém és Ádám bácsi abban a föladatban gyakorolták magukat, hogyan lehessen egy pár uj csizmát a pénz után való járásban tökéletesen elkoptatni, s pénzt még se kapni;—vasárnap délután azt mondá Ádám bácsi Jóska öcsémnek:
—No, öcsém, ma sábesz van; ma mulassunk egy kicsit. Vigy el valahová, a hol mulatni szokás pestiesen.
—Jól van, bátyám, hát menjünk ki a városligetbe; az egész világ odajár most; minthogy azonban gyalog járni nem mulatság; bérkocsisnak öt forintot adni egy órai kocsizásért megint nem inséges embernek való, hát kapjunk fel erre az omnibuszra: a ki most épen azon törekszik, hogyan inditsa el a lovait ezzel a tizenkét emberrel?
—De hát mi hova ülünk oda öcsém? Nagyon intabulálva van ez már krinolinnal.
—Hát csak felkapunk ide a bakra a kocsis mellé, ott még van két hely.
—Micsoda? Bakra? Kocsis mellé? Mit gondol öcsém uram? Én, assessor és presbyter, ekklézsia főkurátora és megyei képviselő! én bakra üljek! ennyi émber láttára; Pest városa kellő közepén, fényes vasárnap, délután négy órakor, mikor a templomból jönnek ki az emberek?
—Hát mi van ebben, urambátyám? hisz ez a legdivatosabb szokás. Ez a diszhely, a kocsis-ülés; Deák Ferencz is mindig ide ül;—ha üresen megy is az omnibusz, más helyet nem választ; s ha kedvére való lovakra akad, még sokszor ki is veszi a kocsis kezéből a gyeplőt, s maga kocsirozik az omnibuszszal.
—Igazán?—szólt Ádám ur, kegyetlenül belenézve a mesemondóba; azután csak fejet csóvált s fel hagyta magát tolatni a kontignáczióba; de még ott is zugolódott, hogy ugyan furcsa passzióik vannak ezeknek a nagy férfiaknak.
A városligetben letette őket az omnibusz szokott kikötőhelyén; s Ádám bácsi kezde szétnézni e tengerében a pornak, hogy hol lehetne itt kapni egy kis nem száraz földet?
—Mivel fogunk itt mulatni, öcsém?
—Hát bátyám, itt a Ringelspiel: oda bemegyünk, felülünk egy-egy lóra; én arra a szürkére, bátyám meg a fakóra, s szurkálunk egy czuczával a török fej után. Ez itt a legfamózusabb mulatság.
—No, már öcsém, ne bolondulj! Oda bizony nem ülünk. Mit gondolsz? Én, főbiróságot viselt ember, ekklézsia kurátora; arra a bolond falóra felüljek és csavargattassam magamat, kintornaszó mellett! Hiszen gyerekeknek való az!
—Már pedig bátyám, ez a legdivatosabb mulatság; még Deák Ferencz is, valahányszor kijön, mindig szokott egy pár tourt tenni a Ringelspilen, s oly ügyesen tud szurni a czuczával a török fejhez, hogy mindig a két szeme között találja.
—Igazán, szólt elámulva a nagyhitü férfiu.—No, ugyan ezt nem hinném, ha te nem mondanád! S igazán odaszur a czuczával a török fejhez, s kanyargattatja magát a fa-lovon? Csodálatos passziói vannak ezeknek a nagy férfiaknak.
Hanem azért csak mégsem ült rá a fa-lóra, hanem inkább olyan helyre óhajtozott, a hol valami enni és inni valót adnak.
Jóska öcsém aztán elvitte a fagylaldába, hozatott neki is, meg magának is egy adag fagylaltot.
—Hát ez mi?—förmedt rá Ádám bácsi;—tán azt gondolod, hogy én ezt, bolond vagyok és megeszem.
—Jó ez, bátyám,—biztatá őt Jóska öcsém.—Deák Ferencz is itt szokott fagylaltozni mindig, néha három adagot is megeszik.
—No már édes öcsém,—szólt Ádám bácsi könyökkel fordulva a fagylaltos csésze felé,—a mit eddig beszéltél Deák Ferencz felől, azt még csak hittem, a hogy hittem, de már azt, hogy Deák Ferencz ezt a czukorból csinált jeget szopogassa, ugyan el nem hiteted velem, ha megfeszülsz is!
(Természet után szabadon festette—Kakas Márton.)
* * *
Egymás mellett ültek a templomban a legátus meg a kurátor, ünnep délelőtt, mikor a pap prédikált. Közelgett a helypénzt szedő persely, melybe minden jámbor keresztyén szokott ejteni egy krajczárt. Azt a krajczárt pedig kiki előre kiteszi maga elé az asztalra, nehogy akkor kipkapkodjon érte, mikor már jön a persely. Kurátor uram splendidus akart lenni, s kitett maga elé egy kétkrajczárost. Legátus uram erre kitett maga elé egy garast. „No, biz engem meg nem szégyenitesz“, gondolá magában a kurátor, s kitett az asztalra egy fenekes sustákot. A legátus erre kitett maga elé egy ezüst ötkrajczárost. Curátor uram visszatromfolta egy valóságos ezüst tizessel. A legátus erre kitett, egy huszast. A kurátor méregbe jött, előhuzott egy lázsiás tallért s várta, hogy mit csinál most erre a legátus? Hát a legátus azt csinálta, hogy a mint a curátor a perselybe csusztala a lázsiást, ő meg visszatette a zsebébe a huszast is, az ötöst is, meg a garast is, kivett helyettük egy kongó krajczárt s az cseppenté a kegyelet erszényébe.