Si accepisti, nega!
Reading edition
Az ötvenes éveknek elején volt itt Budapesten egy kellemetlen egyéniség, akit senki sem szeretett, ellenben mindenki félt tőle. Először azért mert minden félelmes helyre (policziára, katonai kormányzósághoz) bejáratos volt, azután meg, hogy ujságokba irt s minden embert bepiszkolt.
Azaz, hogy „minden ember“ volt a szinész; mert a többi nem igen jött elő az odujából, hogy magáról beszéltessen. Ezeket aztán czibálta kegyetlenül.—Türték a jámborok: azt gondolták, hogy ez a szubvenczió.
Egyszer azonban valami uj énekes került a szinházhoz, a ki még nem élte bele magát az itteni állapotokba. Persze, hogy azt is kegyetlenül lepiszkolta.
Az énekesek azonban nem olyan emberek, mint más. A megbántott müvész odament a kellemetlen emberhez s azt a saját szobájában con amore felpofozta.
Csak azután, hogy megtörtént a szerencsétlenség, kezdett el rajta gondolkozni, hogy ez mégis nagy bolondság volt. Az ilyesmiért az embert még be is csukhatják.
Meg akarta előzni a veszedelmet. Elment a rendőrfőnökhöz s maga bejelentette az elkövetett violentiát, kérve, hogy ha lehet, kegyelmes büntetést szabjanak rá érte.
A rendőrfőnök mindjárt küldött a kellemetlen emberért s maga elé hivatta, hogy szembesítse az. önvádlottal.
—Ez az ur feladta magát, hogy önt a saját lakásán felpofozta.
—Engem? Soha se tudok én róla semmit.
Eltagadta a kapott pofont.
Ekkor aztán megharagudott a rendőrfőnök s kicsibe mult, hogy a szegény énekest most már meg azért nem csukták be, hogy mért „nem“ pofozta fel a kritikust?