A szórakozott.

Az én nagybátyám a mértéktelenségig nagy régiségbuvár volt, s mikor belemélyedt, azt sem tudta, hogy ebédelt-e már, vagy sem.

Egyszer azt kérdezte tőlem: „él még önnek a megboldogult édes atyja?“ Máskor meg egy özvegy unokahugának mondta azt, nagy panaszára, hogy a férje meghalt; „S nem volt több annál az egynél?“

Máskor valami idegen háznál volt ebéden, s valami szörnyü kozmás ételt hoztak fel: „bocsánat, szólt a házi gazdához, hogy ez a pecsenye olyan kozmás; de a feleségem beteg, nem láthatott a konyha után.“ Vacsoránál pedig az történt meg rajta, hogy nagyot ásitott; fölkelt, karját nyujtotta a házi asszonynak: „gyerünk már aludni, kincsem.“

Egy izben a megboldogult akadémia elnökéhez (tán az akadémia megboldogult elnökéhez? Szerk.) volt ebédre hiva, s összebeszélt egy másik tudományos barátjával, ki szinte hivatalos volt az ebédre, hogy együtt menjenek oda. Ez történet buvár volt. A történetbuvár a rendes idő előtt fél órával megjelen nála, tudva, hogy ez az egészet rég elfelejtette. Nagybátyám, természetesen sem öltözve, sem borotválkozva nem volt még. A mig ezt elvégzi, kérte a tudós kollegát, sétáljon át a könyvtárba s mulassa magát könyveivel.

Az alatt pedig, a mig megborotválkozott, rég elfeledte, hogy valaki van a könyvtárában; elment, bezárta az ajtót, megjelent az elnöki ebéden, azt végig ette és itta, legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül, s jó későre vetődött ismét haza.

A mint a könyvtár ajtaján benyit, akkor hül el, hogy a történetbuvárt ott látja maga előtt. Ezt biz idezárta szépen.

Az a legderekabb, hogy a történetbuvár akkor is olvasott, s midőn nagybátyám belépett, azt kérdezte tőle, hát még sem megyünk ebédelni?

Régészeti kutatásai közben sokat járt az erdélyi havasok közt gyalog és loháton.

Egyszer Vidránál hált meg, a vízesés alatti fogadóban. Reggel mondja az oláh nemesnek, a ki ott a gazda, hogy hozassa elő a lovát. De a mig azt nyergelték, sok idő telt bele; az ő feje teli volt a „római kapu“-val; a lovagostorral addig ütögette a csizmaszárait, mig azok elindultak vele, s ment aztán az uton végig, abban a hiszemben, hogy lovon ül, mindaddig, mig a patak utját nem állta. Már most, hogy ugrasson ezen keresztül. Szerencséjére egy jámbor oláh jött rá szemközt. „Ugyan földi, szól a tudós fogja csak a lovam kantárát, mig leszállok róla, aztán majd átvezetem a vizen.“ Az oláh világositotta fel aztán, hogy egy csepp ló sincs alatta.

Egyszer meg a színházba ment a Próféta előadására. Előadás alatt eszébe jutott, hogy neki van valami ócska okirata e felől a leydeni próféta felől. Nem nyughatott, keresztül furakodott a zártszékéről a zsufolt házon, hogy hazamegy, azt megnézi. Otthon a szállása ajtaján csenget. Az inas belülről kikiált: „nincs itthon a tekintetes ur, a szinházba ment.“

A tudós erre nagy mormogva megfordul s visszamegy a szinházba, az egész uton azon töprengve, hogy hogyan találja ő már most meg azt, a kit keres—annyi ember között.

Hanem egyszer aztán ő is kapott revancheot a feleségétől annyi szórakozottságért. A menyecske fiatal volt és szinte feledékeny, mint ő. Volt egy házi barátja a tudósnak, a ki inkább kereste azt, a mi uj, mint a mi régi. Hát egyszer nagyon gyanus társalgás közepett lepte meg őket a régiségbuvár.

—Né-né! kiált fel az asszony;—te rólad egészen elfelejtkeztem!