ZÜRHANGOK.

Zeneida egyedül sétált árnyékos parkja kigyó-útjain a hosszantartó alkonyfényben. A bokrok közt a fülemülék énekeltek, a közel tóban vartyogtak a békák, a Néva tükrén végig evező hajósok dala egyszer-egyszer közbehangzott, felválták azt valami távoli csapszék gordonka és klarinét hangjai, iminnen-amonnan lánczrakötött kutyák felelgettek egymásnak vonítva, a városból áthangzott a lélekharang, a mit egy haldoklónak húznak, s a Mon Plaisir környékéből fel-felrivalt egy kiáltás: «ki vagy? megállj!» néha egy-egy lövés is. Mire lőttek? S megint tovább énekeltek fülemülék és békasereg, klarinét és lélekharang.

E zürhangnak megfelelő chaos volt az ő lelkében is.

Arakcsejeff másodszori visszatérte sietteti a válságot.

Sándor czár, a mint kegyencz tanácsosára újra átruházhatta az ország gondjait, egészen visszavonult monplaisiri magányába. A hogy kerülte eddig a nejét, úgy ragaszkodik most hozzá. Nem tudja őt egy órára sem magára hagyni. Mintha tizennégy esztendei félretett szerelmet most mind egyszerre akarna vele átéreztetni. Most látja csak, hogy minő kincset birt s mit hanyagolt el benne. S most veszi csak észre, hogy ez a drága nő beteg. A hosszú szenvedés, az eltitkolt keserv felemésztette életerejét. Most aztán retteg, hogy őt is elveszti.

A czárnő pedig boldog.

«Áldott legyen az a betegség rajtam, mely férjemet nekem visszaadta!»

A czárnő orvosa, dr. Stoffregen, azt a tanácsot adta, hogy az őszi zord idők előtt jó volna a czárnőt elküldeni enyhébb éghajlat alá, Velenczébe talán. De Erzsébet azt felelte rá, hogy egy orosz czárnőnek nem szabad másutt meghalni, mint orosz földön.

Most azután csak ez az egy gond tölti be Sándor lelkét.

Hogy ez alatt minő pusztítást követ el népe lelkületében a teljhatalommal felruházott kegyencz? azt nem mondja el neki senki. Most már a Zsófia-posta leveleit sem küldik ki hozzá. Nem tud semmit arról, a mi a Mont Plaisir nyárfáin túl történik. Nem hozzák neki hirül, hogy Arakcsejeffnek az első dolga az volt, hogy valamennyi grusinoi cselédjét, a kik a gyilkosságnál jelenvoltak, tiz férfit és tizenkét leányt, felhozatta Szent-Pétervárra s itt a pellengérre kiköttetve, mind valamennyit félholtra kancsukáztatá, a miért Daimonát meg nem mentették. Hogy azt a szigort, a mit eddig rendszerből gyakorolt, most egész a kegyetlenkedéssé fokozza boszuból. Hogy főhivatalnokokat, előkelő tiszteket űz el helyeikről minden ok nélkül, csupa nem tetszésből. Hogy megtölti a börtönöket puszta gyanura összefogdosott emberekkel. Hogy még a szegény finneket is kegyetlenül elnyomja. S minthogy nincs már, a mit «elvegyen» tőlük, azzal sújtja őket, a mit «ád» nekik: hogy áldomásaiknál orosz nyelven mondjanak toasztot. Hogy a forrongás, az elégedetlenség már a tetőpontjára hágott. Nem. Sándor czárnak most csak arra van gondja, hogy mint lehessen a szeretett drága kincs szobáiba a szabad levegőt beereszteni s a szunyogokat mégis kizárni, s az illatos virágok közül kiválogatni azokat, a mik nem okoznak fejfájást.

És Zeneida tudja jól, hogy mi «fog» történni ezentúl?

Már nem gyüléseznek a titkos társulatok. Már tisztában vannak azzal, a mit tenni akarnak.

A kérdés csak az, hogy «mikor?»

A kitörésnek egyszerre kell megtörténni az egész országban.

Az összebeszélt terv Zeneidára van bizva egészen.

A művésznő visszalépett a szinpadról, (nyáron különben sincsen opera a fővárosban) s nem fog, mint szerződött tag újra föllépni. Hanem egy-egy hangversenyt fog adni majd az őszi hónapokban, jótékony czélokra. Azoknak a napját maga a hivatalos kormánylap teszi közzé, tíz nappal előre. Mikor aztán egyszer az lesz hirdetve, hogy Ilmarinen Zeneida kisasszony a «lelenczház» javára fog énekelni, az összeesküvők tudni fogják, hogy ez a felkelés napja. Maga a hivatalos kormánylap fogja széthordani a jelszót az egész országban.

Tehát az ő kezében van az olló, mely a Damokles-kard fonalát elmetszi.

Mind az a súlyos gondolat, a mi ezután következni fog, az ő lelkére nehezül. A kitörés elháríthatatlan, a megnehezített jármot nem tűrheti már senki; a rongyos muzsiktól kezdve föl a paloták czímeres uráig mindenki annak széttörését ohajtja. S a Kalevain népnek még egygyel több oka van sírni, mint valamennyinek.

De mi történik az uralkodó párral, ha ez a kitörés fellobban? Ők mindketten úgy szerették, kitüntették, beczézték Zeneidát. Otthon volt, ha náluk volt.

Hogy szabadíthassa meg őket, a nélkül, hogy a hűségére bizott ügyet elárulja.

Még egy másik lidércznyomás. – Hát Puskin!

Ő ugyan azt igérte, hogy a nevét ki fogja törültetni a Zöld-könyvből. De a mikor azt igérte, akkor azt hitte, hogy a czár leányát fogja nőül venni. Az elmult, Puskinnak nem volt többé oka az északi szövetségből kilépni. A neve benmaradt a Zöld-könyvben. Ő is értesítve lett az összeesküvők tervéről, s semmi kétség, hogy a mint olvasni fogja, hogy Zeneida a «lelenczház» javára föllép, arra a napra ő is itt lesz Szent-Pétervárott, ha magát a paradicsomot kellene is érte elhagynia.

Hogy akadályozza ezt meg, a nélkül, hogy Puskin jellemére a gyávaság homály-foltját vesse? Puszta szerelmi boldogság erre nem elég erős. Ahhoz hatalmasabb erőszak kell!

És jár-kel azután az estárnyékos fák alatt, lelkében ugyanazzal a disharmonikus hangzavarral, a mi a fényes éjszakát ébren tartja, keresve egy központot, a mihez egy könnyítő gondolatot lehetne leszegezni.

A czár mélabús s a czárnő sorvadó beteg.

Ők most csak egymásnak élnek s elzárkóztak a világ elől.

A példa hódít, Ghedimin herczeg is kibékült nejével s többé Zeneidát nem látogatja.

A szentpétervári társaság szét van oszolva a negyven Néva-szigetre s kiki otthon szeret maradni; megszünt minden társasélet. Minden látogatóban Arakcsejeff titkos kémét véli a meglátogatott.

Tökéletes szélcsend van.

Még levelet sem irnak az emberek egymásnak, a cabinet noirtól rettegve.

Puskin nem hallat magáról semmit. Ő otthon ül pleskovi magányában s ha elhallgatja boldogságát, arra száz jó oka van. Lehet, hogy Betszi irt is azóta Zeneidának, hanem hát a levelek halandók. Ki tudja, mi kézbe kerültek?

Ez a nagy csendesség, otthonmaradás, kibékülés kezd nyomasztóvá lenni.

Galban lovagnak utasítása van, hogy szaladgáljon egyik nyári lakból a másikba s tervezzen valamit, hogy kezdjenek el az uraságok mulatni! Ne üljön már minden férj a felesége mellett.

Szó van róla, hogy a szép Ghedimin herczegnő fogja megtörni a jeget (nyáron) s az előkelő társaságot egy nagyszerű estélyen egyesíteni fogja: Nagyboldogasszony napján, a Masinkák ünnepén. S hogy tüntetőleg kimutassa férjével tökéletes kibékülését, el van határozva az ünnepélyre meghivni Zeneidát is.

A büszke herczegnő meghivja a házához a szintoly büszke szinpadi királynét, a kiről azt beszéli a világ, hogy az ő férjének kedvese volt. Csak «volt». Nehéz megmondani, melyik asszonynak a bátorsága lesz nagyobb, azé-e, a ki a másikat meghivja, vagy azé, a ki a meghivást elfogadja?

De nemcsak azt szándékozik megtenni Corinthia, hanem még azt is, hogy meghivót küldjön Bethsábának; sajátkezűleg irt hizelgő, megbocsátó és megáldó levél kiséretében. S hogy annál nagyobb kedve támadjon a fiatal menyecskének a meghivás elfogadására, abban a levélben azzal is biztatva lesz, hogy Corinthia kieszközlendi számára az uralkodó pár általi fogadtatást. Bethsába bocsánatot kérhet a czártól merész lépéseért és egyúttal kegyelmet férje számára, a kit kegyvesztettség odarekesztett Pleskovba. Ez a kecsegtetés nagyon csábító csalétek.

Mindezeket Galban lovagtól tudta meg Zeneida.

Vajjon mi czélja lehet ezekkel Corinthiának? Mit akar Bethsábával?

Hisz a lehetetlenséggel határos, hogy ez a fiatal asszony a mézes hónap alatt eljöjjön boldogsága ligeteiből, egyedül, a férje nélkül, a kinek nem szabad őt idekisérni.

És mégis, hogy ha ez megtörténhetnék: lenne ebből még valami.

Zeneida egy hiányzó lánczszemet vélt egykor feltalálni Bethsába alakjában. Most megkisérlé beleilleszteni e karikát a lánczba.