NEM «NEBEN…»

Hallatlan vakmerőség, elrontani az urak mulatságát!

– Ki tette ezt a lövést? kiálta a legelől vágtató lovag, korbácsát a levegőben fütyöltetve.

A kopófalka dühösen rohant a nyitott kapunak, a honnan a lövés történt, a sinkorán-társaság is meg volt sértve a vadászbecsületében.

A kérdés oroszul volt téve s a taglejtés is illett hozzá, bár a lovag arcza egészen simára volt borotválva, francziásan (a többiek mind pofaszakállt viseltek).

– Én voltam olyan bátor! felelt rá egy női hang, s a kapu fölött egymásba hajló fenyőfák alul, a mik a palota bejáratáig egy hosszú sétányt képeztek, előlépett egy nőalak, délczeg, karcsu, mint a Kalevala hősregéinek amazonjai, hosszukás halavány arczát a veresbe játszó szőke haj szabadon szétszórva repkedi körül, mint egy oroszlánsörény; finom egyenes orra, fölvetett ajkai a Niobe-csoport alakjaira emlékeztetnek; míg az a két nagy lángoló fekete szem, tele megverő varázszsal, a Szakuntala péri tüneményeinek illik oda. Három külön égalj mythosából összevarázsolt tündér.

– Én voltam az a bátor! szólt a nő, a ki egyedül jött elé, minden kiséret nélkül s míg balkezével a rárohanó ebeknek fittyet hányt, a jobbjában tartott kétcsövű puskát arczához emelte s a kérdező fejének szegzé. És még van egy lövésem az ön számára is, ha le nem ereszti azt a fölemelt korbácsot.

A kutyák megszelidülten nyihogták körül a nőalakot, melyet egy percz előtt még szét akartak tépni, s a lovag sem volt hozzájárulhatlanabb a varázs előtt, mint a kopók. Megfordítá kezében a lovagostort s a gombjával tisztelgett, s most már francziára fordítá a discursust, a mi az orosz előkelő társaság nyelve.

– Nincs szüksége önnek, madame, a lőfegyverhez folyamodni, a midőn szemeiben oly hatalmas kettős tűzfegyverrel rendelkezik.

A lovag elárulta, hogy Versaillesben járta a főiskolát, a hol tudnak bókokkal harczolni s bókokkal fedezni a meghátrálást.

A vadásztársaság többi része ez alatt szintén megérkezett a kapu elé.

A férfiak, a mint meglátták, hogy kivel beszél az első lovag, visszarántották a paripáikat, mintha szeretnének nem lenni jelen az értekezésen; csak egy éltesebb úr, kinek a bundás bekecsén gyémántos rendcsillag ragyogott, léptetett közelebb. A nők egyike azonban egyenesen oda vágtatott a kapuhoz s ott megállt szemben a másik hölgygyel. Csak az elesett vad választotta el őket.

A lovaghölgy kékrókaprémes bekecset viselt, hasonló süveggel, mely alul csigafürtökben «a l’anglais» omlott vállára dúsgazdag világos szőke haja. Arcza egész a szeméig volt pirulva a hevélytől és a csipős hidegtől, s az égő arczszín még elevenebb kékké tette kissé kiülő szemeit; finom keskeny ajkai nyitva voltak, a kék szalag, mely állát a hideg elől eltakarta, s a kék fátyol, mely homlokát körülövezte, nem engedett egyebet láttatni. Hanem a mint a másik hölgy elé ért, a lovagnő hátratürte álláról a burkoló szalagot (szép rózsás áll volt, gödröcske által kétfelé osztva), talán hogy szabadabban beszélhessen.

– Hogy merte ön e szarvast meglőni? kiáltá a másik nőre. Nem tudja ön, hogy ez a czár vadja?

– Hogy merték önök e szarvast a kórház felé hajtani? felelt az vissza, nem tudják önök, hogy az a nyomorultak háza?

– Remélem, elismeri ön talán mégis, hogy első úr Oroszországban a czár!

– Első úr az egész világon – a beteg ember.

– Ön vakmerő, madame!

– Azt elismerem.

A lovagnő most már a fátyolt is hátratépte homlokáról, melege volt. A lovagkorbács nyugtalanabbul játszott kezében.

– Miért nem vagyok most férfi! morzsolá a szót összeszorított gyöngyfogsorai között.

A sima arczú lovag azt látta e vonagló arczvonásokból, e megölő szemekből, hogy valami egyébről is van szó, mint egy meglőtt szarvasról; oda hajolt a lovagnőhöz s elég hallhatólag szólt hozzá németül.

Mert a franczia nyelvet (akkor még a legszeretettebb ellenség nyelvét) minden ember érti már az orosz fővárosban, de a németet (a leggyülöltebb jóbarát nyelvét) csak a kiválasztottak. Ha tehát azt akarja az ember, hogy a cselédnép ne értse, mit beszél, németül szól.

– Talán egy «Nebenbuhlerin?» kérdé a sima arczú lovag.

A lovagnő megvetésre biggyeszté ajkait s szempilláit összehúzva, azt felelé elég hangosan – németül:

– Nem «Neben».

A leggonoszabb sértés egy nő ellen.

Az a másik nő jól hallotta azt, s a kezében tartott lőfegyver egyik csöve még töltve volt.

E mondás után maga a kimondó is elsápadt, mint egy párbajvivó, a ki kilőtte a saját fegyverét, megsebzé az ellenfelét s most azt látja, hogy az is készül ő rá lőni.

De a halavány hölgy nem azt tette vele. Hiszen van szó, van tekintet, van mozdulat, mely fájóbb a sebet ütő fegyvernél. A mint az elejtett vad ott feküdt a lábainál elterülve, rátette az egyik lábát annak az agancsára s úgy nézett mosolyogva a lovagnő szeme közé, s hogy a kihivó insultus annál erősebb legyen, fölemelte a lőfegyverét s a másik csövet kilőtte a levegőbe. Mert fegyverrel védtelen ellenében, az injuriának nincsen elég éle. Most már volt.

A lovagnő arcza lángolt a haragtól. A lovagkorbácsot két keze közé fogva csavargatta, mint egy kigyót, mintha azon tusakodnék, hogy ezzel a kigyófarkkal összezúzza-e ezt a sértő mosolygást ezen az arczon?

A másik két nő közül az egyik egy fiatal leány volt, alig több még, mint gyermek. Tökéletes tojásdad arcz, finom hegyes állal, parányi, virágbimbó csukódású ajkak, nagy sötétkék szemek, a mik messziről feketéknek látszanak, egyenes vékony fekete szemöldök, s aczélragyogású hajfonadékok. Az egész tekintete a növendékleányok elbámuló tudatlansága. Legkülönösebb rajta az, hogy férfinyeregben lovagol, s a viselete is ahhoz van alkalmazva, cserkesz beshmet, bő fehér salavári, magas csizmákkal, széles kázsmiröv, lecsüggő kindzssállal.

Mindenki értette, csak ő nem, hogy mit beszélnek ezek most.

A ki a nyelvet nem értette, megértette a mozdulatokat, meg az arczok összefeleselő vonaglását, a szemek kereszttüzét, ő még azt sem. Csak bámult. Azt látta, hogy két asszony nagyon haragszik egymásra, egy szarvasnak az agancsai miatt.

A lovagnő erőszakos kezében addig hajlott a lovagkorbács, míg csakugyan ketté törött. Mással kellett ütnie.

– Bethsába! kiálta a bámuló hajadonra, s azután valamit mondott neki valami olyan nyelven, a mit kettőjükön kívül senki sem értett: talán cserkeszül; hanem az arczkifejezéséből a beszélőnek, az elképedéséből a ráhallgatónak meg lehetett érteni valami ilyen formát: «azt kérdezted tőlem, milyen az ördög? itt van: ez az!» A fiatal leány lehúzta a fejét s keresztet vetett magára, nagy kék szemeivel félénken sandítva azon alak felé, a ki maga az élő sátán.

Akkor aztán megfordítá a lovát a delnő s megragadva a leány lovának zabláját is, előre vágtatott, vissza, a merről jött, nyomában az uri társaság és a kopófalka. Az elejtett szarvast otthagyta mindenki az utczán.