NAGYÚRI KEDVTÖLTÉS.

A «vaj-hét»-nek az utolsó napja van. Szentpétervár utczái a csikorgó hideg daczára tele vannak zsibongó néptömeggel; még ma szabad húst enni, holnap már kezdődik a nagybőjt s zárva lesz minden mészárszék, azontúl hét hétig az olajé a világ. Siet még ma minden ember jóllakni.

A hosszú négyszögű szénatér, a «Szenája Plostad» még ma az éhesek színpadát képezi. Ott vannak felállítva hosszú sorban a mészáros bódék előtt a fagyos ökrök, szarvasok, sertések, négy lábuk szétterpesztve a hóban, meredt fejük magasra emelve, a hentes fejszével, fürészszel vágja le belőlük a vevőnek a kiválasztott darabot, mert a kés nem fogja a kővé fagyott húst; másutt egész garmadái az apró vadaknak, nyulak határszámra a padokon, foglyok, fáczányok, fajdok, miket távol országok küldtek ide, a fagytól épen tartva, egész füzérenkint függnek a sátrak előtt, a medvehús-árulók egy külön sátorosztályt foglalnak el, s a tér közepén tanyáznak a halárusok, czápanagyságú vizáikat meg a sörényes tengeri oroszlánokat s a simaszörű fókákat rakva ki közszemlére. Tízezernyi vevősereg csatangol a bódék körül, gyalog és csörgős szánokon; a vevők nagyobb része asszony, az eladó mind férfi, itt nőkofa nincs. Még a vaj-hét óhajtott csemegéjét, a blinnit is férfiak sütik: palacsinta ez, vajjal leöntve s kaviárral megkenve, s a raznoscsikok mind ifjú legények, a kik hosszú bundapalástjaikban, derékon szíjjal átkötve, a sátorokat kerülgetik, a fejükön hordott fatál megrakva a népszerű körömfaladékok mindenféle nemeivel, ott kinálgatják kelendő czikkeiket be nem rekedő torokkal: «vegyetek pirógot, szaikit, szbitát, kvaszt!» a theaárulók rengeteg szamovárokban pöfékeltetik a forró theát, s a pálinkásbódéknak, miket a köznyelv «korsó»-nak nevez, be nem áll az ajtaja. A piróg különösen kivánja az italt. Lepény az, megtöltve vagdalt hússal, hallal, répával és káposztával, drága nyalánkság! S ma van az utolsó napja. Holnap már álmodni sem szabad róla.

Egész Szentpétervár az utczán van most. Gyönyörű szép márcziusi nap van. Nem az ibolyák és gyöngyvirágok napja, hanem a zuzmaráé és a jégcsapoké: a tegnapi északi szél után a hévmérő leszállt 14 fokra. Gyönyörű szép idő.

Délben tizenkét órakor, mikor az Izsák-templom nagy harangja megszólal, a városi zsibongás közé még egy új lárma vegyül.

Azon a hosszú egyenes úton, a mit czarszkoezelói prospektnek hivnak, egy úri vadászcsapat egy szép tizenkét agancsos szarvast hajt.

Ilyen évszakban szarvasra vadászni a közönséges vadászszabályok is tiltják, a szarvasnak csak most nőtt ki az új agancsa, tülkei még tompa buczkók, érzékeny bőrrel bevonva. De még annál kevésbé szabad talán szarvas-vadászatot rendezni egy nagy város közepén, épen Szentpétervárott, a masliczahét utolsó napján?

Úgy látszik, hogy ennek a társaságnak az is szabad.

Egy tuczat férfi és három asszony a vadásztársaság. A cselédnép meg a kopófalka nem számít; az is megy valami ötvenre.

Az egész utat végig söprik maguk előtt, a milyen széles.

Bizonyosan úgy történhetett, hogy a vadásztársaság megkezdte a hajtást a Czarszkoe-Zelo vadaskertjében, a szarvas kitört s a város felé vette futását. Erre a társaság utána eredt. A vadászhevély nem engedi azt a kérdést, hogy «merre szabad az út?»

A futóvad keresztül vágtat a Fontanka hidján. A vámőrök hasztalan eresztik le előtte a sorompót, átszökik rajta. Akkor az őrök megismerik a vadásztársaságot s megszeppenve akarják a sorompót megint fölereszteni. «Hagyd úgy!» kiált a legelől lovagló úr. S arra az egész vadásztársaság utánozza a vadat s átugratja a sorompót.

A szarvas a város egyik főutczáján vágtat már, a csaholó kopófalka mindenütt a nyomában. Az utczaszögleteken ácsorgó rendőrök félreugranak a csata elől, mely előttük elvágtat.

A császári hadapródok kaszárnyája előtt áll egy gránátos az őrhelyen. Annak puskája van. Ha az eszét követné, lelőné vele a nyargaló vadat, hogy a vásáros nép közé ne rohanjon. De a katonaregula előbbre való az észnél. Az őr megismeri előljáróját s fegyveres tisztelkedésre várja be. A rebellis vad azonban nem ismer semmi törvényt, egyenesen neki rohan az őrnek s szarvára kapva azt, felhajítja a levegőbe. A katona valószínüleg talpra fog esni s folytatni fogja a tisztelgést. De már akkor a szarvas bekanyarodott a Kert-utczába. Ez egyike a legkedvesebb sétahelyeknek a czári fővárosban. A sétáló néptömeg riad minden oldalra szerteszéjjel. Asszony sikolt, férfi ordít, kutya ugat, egyik ember a másikat taszítja halomra, a szánok egymásba ütődnek, felborulnak, s a szarvas és a vadászcsapat keresztül gázol esett emberen, dült szánkón. Hiszen jó mulatság ez, senki sem sértheti meg magát, elég mély a hó.

Most a szarvas betéved a szénatérre. Egy perczig elbámul, a mint az óriási négyszögöt meglátja, tele nyüzsgő embercsoportokkal, hanem ekkor észrevesz valamit. Azokat a sorban fölállított szarvasokat ott a vadasboltok előtt. Azt gondolja, az egy szarvascsorda. S a hajtott szarvasnak az a szokása, hogy ha meglátja a falkáját, közé menekül. Tehát neki a néptömegnek. Az ordítás, sikoltás, káromkodás pokoli zajjá növekszik. Feldöntött sátorok, felborított mészáros-padok maradnak a vad roham nyomában. A mint azonban a szarvas a vadas kirakat közé ér s hirtelen megcsapja az orrát a vérszag, a mint meglátja a rokonait megcsonkított tagokkal, egyszerre dühbe jön s szarvait előre szegezve, szilaj bőgéssel tör magának utat az ellenkező irányban, míg újra kijut a Kert-utczára s azzal vadul rohan előre egyenesen neki a Gosztinnoi Dvornak.

Ez Szentpétervár egyik legnagyobb nevezetessége, az árúbazár.

A Gosztinnoi Dvor épülete maga egy egész városnegyed, a hol a perzsa-szőnyegtől elkezdve a gyémántnyaklánczig a világ minden drágaságát együtt találni. A szarvas azt gondolta, hogy ez neki való menedék. Minden ajtó nyitva.

Az ezernyi bolt közül épen egy velenczei üvegkereskedő raktárát választotta ki mentő odujának, maga után vonva kutyafalkát, vadásztársaságot. A nagy oszlopzatos terem rakva volt százezereket érő velenczei kristályokkal, miket műértő kéz tündéri gúlákba halmozott össze, s a falak köröskörül padlásig érő tükrökkel fedve. A szerencsétlen olasz boltos bankrottot kiáltott ijedtében, a mint a szarvast árútermébe rohanni látta s végtelenül tréfás jelenet volt, a mint a szegény signore karszékestül együtt hanyattvágta magát s a két fölemelt talpát tartá védelmül maga elé. A mint azonban a gim abból a sok tükörből egyszerre megannyi magához hasonló üldözött szarvast látott előrohanni, szintannyi sarkát harapó kutyafalkával s vágtató lovassal, teljesen elveszté a mi kis esze volt. Ott hagyta a rugkapáló olaszt, a kit a nehéz nyavalya tört ki ijedtében, keresztültört az üldözőin, s bevágtatott a nem messze levő Apraxin Dvorba, a hol megint a világ minden ócska zsibárúját csaklizták a minden nemzetből összevetődött csiszárok, zsidók, törökök, örmények, persák, kis és nagy oroszok, skopcsik és raskolnikik, grúzok és finnek, kiterítgetve czókmókjaik halmazát az utcza kövezetére, hogy jobban útjában legyenek a vásárlónak, a kit ketten-hárman megfognak, portékájukat magasztalva, a szomszédét ócsárolva, alkudozva, czigánykodva, esküdözve, a világ minden barbár nyelvén. – Közéjük a szarvas! Ez volt még csak a pompás mulatság! Hogy ordított Allaht, Jehovát, Jézus Krisztust a sok felriadt kufár, a kit a szarvas felrúgott! Hogy mászott hasmánt négykézláb a beszélő békasereg odujába, mikor a vadásztársaság meg a sok kopó keresztül tört rajta! Hogy vágta magát hasra a lengyel zsidó, a ki nem tudott merre menekülni, s jajgatott, mig szarvas, ló és kutya átugrált a testén, s a tulsó kijáratnál hogy omlott ki a felvert Bábel népe, ordítva, hogy itt az itélet napja. A szarvas átszökött a megtorlott embertömeg fejein. Ezt a kopófalka és a lovastársaság nem tudta utána csinálni s időbe került, míg a falkár és a peczérek szét tudták korbácsolni az eleven akadályt a vadásztársaság útjából. Ez alatt a szarvas egérutat nyert, kimenekült a Fontanka csatorna körutjára, keresztül iramodott a jégen a tulsó part házsoráig, a hajszoló csapat csak a Gorochonaja-utcza szegletén érte ismét utól.

Itt volt, történetünk idejében (1824–25.), egy nagy parkkal körülvett palota, a Bulavszky-kert; (1862-ben a nagy tűz elhamvasztotta ezt az Apraxin Dvorral együtt, s jelenleg a czarszkoe-zelói vasut indóházának raktárai állanak a helyén.)

A park magas aranyozott vasrácsozattal van körülvéve, melyen keresztül hajlanak a jégburokkal fedett fenyőfalombok. A szarvas tán azt hitte, hogy ez a vadaskert.

E park és palota mentében, nem messze tőle van a nagy Obuchov kórház.

Ötszáz lábbadozó beteg, férfi és asszony (többnyire nyavalyatörősek) jött épen akkor szembe az utczán. A Szentháromság templomában voltak áldozni ezen a napon, onnan tértek vissza a kórházhoz.

Ha ez a vad iram e nyomorult csoport közé zúdul, azon mind kitör az epileptikus roham. Azok nem birnak elfutni, szélhüdött tagjaik, mankóik, hülye elméjük nem segítik meg őket a veszedelemben. Maga a rémület elég megölni a lábbadozót, a kibe csak hálni jár a lélek.

Csak egy nagy jajkiáltás chorusa hangzott a tehetetlen tömeg felől, mely mintha le volna igézve, mozdulatlanul állt meg a megfoghatatlan roham előtt. A beteg embernek nemcsak a lába, hanem a feje is zsibbadt.

Hanem azért csak «hajrá!»

A mint aztán az üldözött szarvas a Bulavszky-park főkapuja előtt elrohant, e kapun keresztül egy lövés dördült el; a szarvas a lövésre oldalt szökött, a szarvait a hátára csapta, azután csülkeire bukott, s még egyet rúgva magán, véres orrával barázdát turt a hóban s aztán elnyult holtan, odafektetve fejét, véres agancsaival a kapu küszöbére, mintegy köszönetül annak, a ki üldözőitől egy jó lövéssel megszabította.

A vadásztársaság mulatsága el volt rontva.