A NYOLCZAS FOGAT.

Ghedimin herczeg egyszerű, czímer nélküli szánban, nem egyenruházott kocsissal indult ki titkos lakhelyéről. Kocsisának azt az utasítást adta, hogy hajtson a szinház felé.

Nagyobbszerű szinháza az új fővárosnak még akkor csak az operaház volt. Abban aztán játszottak egy este drámát, vigjátékot, operát egymás után; az előadás eltartott rendesen éjfélig.

Az oroszokat azon időben meglepte a szinmüvészet iránti lelkesedés. Az az egy szinház kevés volt nekik, annál fogva azt találták ki, hogy a gazdag herczegek saját palotáikban építtessenek szinházakat, s azokban játszatták saját meghivott vendégseregük előtt saját szintársulataikkal Shakespearet, Molieret. Magában a két czári lakban, a téli palotában s az Eremitageban is volt magánszinpad, a min csak udvari szinészek debütáltak. Sőt egy nevezetes előkelő főúr még a falusi jószágára is magával hordta a szintársulatát, s minthogy faluhelyen a mi legnehezebben megszerezhető egy jó szinielőadáshoz, az a t. cz. publikum: annálfogva még egy viaszbáb gyüjteményt is szerzett hozzá: tábornokokat, tanácsosokat és elegáns úrhölgyeket, szalmával kitömve, kik a zártszékeket végig üljék, hogy tökéletes legyen az illuzió. Tudnivaló, hogy az ilyen színművészek a főúr jobbágyaiból cseperedtek fel, annálfogva egészen valószinű az az adoma, hogy mikor egyszer Othello javában fojtogatná Desdemonát, a főúr nagyot prüszszentett a páholyában, mire a gyilkos mór rögtön abbahagyá a sötét gonosztettet, s előrelépve a lámpáig, «kedves egészségére» kivánta a kegyúrnak a megrázkódást, s csak azután tért vissza Shakespeare kegyetlen ötletét végrehajtani.

Ebből képzelhetni, mily fokú lelkesedésnek kellett ott kifejleni egy oly rendkívüli művészi tünemény iránt, a minő Ilmarinen Zeneida volt. Saját országuk szülötte. (Igaz, hogy maga Finnország is abban az évben született Oroszország számára, a melyben Zeneida.) Zeneida nagyobb hatalom volt, mint egy miniszter. Hiszen már II. Katalin czárnő idejében lehetett bátorsága egy primadonnának azt mondani a czárnő szemébe, ki azt hányta fel neki, hogy már is annyi fizetése van, mint az első tábornagynak, hogy «no hát énekeltessen magának felséged a tábornagyjaival»

Nem is attól félt legjobban Ghedimin herczeg, hogy Zeneidát valami méltatlan meggyalázás éri, a mi egy sértett vetélytársnőtől kitelik, hanem inkább attól, hogy ez a nő (a milyennek ő ismeri) képes lesz, a mint az első füttyhangot meghallja, kiugrani a proscenium-lámpák elé s rágyújtani a marseillaisere s a mely perczben elkezdenek a nagy operaházban szalmakoszorúkat hajítani, a másodikban már emberfejekkel fognak hajigálózni. Egy ilyen szikra kell csak hozzá s fellobban az egész tűzakna.

Erős szívdobogása volt, a mint az operaház felé közelített. A bömbölő száz harang nem engedett semmi zajt hallani. Mikor aztán a harangok elnémultak, akkor egyszerre felhangzott a hosszú utcza, melybe szánkója befordult. Az egész széles sugárút egy zsivajgó néptömeggel volt belepve, mely feléje hömpölygött. Mi ez? Forradalom, vagy diadalmenet? Száz meg száz fáklya világít a fejek fölött.

Sebesen dobogott a szíve. Nem volt forradalmi jellem. Nem az az ember, a kit a gyönyör megittasít, mikor a nép oroszlánordítását hallja. Lelkében rettegett attól. De nemes ember volt, a ki szive-lelke ellenére el tud veszni azokkal együtt, kiknek hűséget esküdött; a ki el tud menni a bitófáig, pedig irtózik tőle, azon nagy eszmékért, a miket imád. Sok emberből lett már hős oly módon, hogy hiányzott a bátorsága elfutni a csata elől. Iván herczeg ott maradt s bevárta a tömeget.

Egyszer aztán látott valamit, a mi csakugyan ujdonság volt előtte.

A fáklyáktól megvilágított csoport közepett siklott tova egy aranyozott szán, melynek orrát egy aranyhattyú képezte: Zeneida ismeretes szánkója, abban ült a művésznő, drága nyusztbundájába burkolva, s azonfölül eltemetve virágcsokrok közé (a mik candirozva voltak már a fagytól), a szánkót pedig egy nyolczas fogat húzta; igen is: olyan fogat, a minőn még a czár sem járt soha; nyolcz bojár ifjú, a szinéből válogatva a jeunesse doréenak, s a ki a bakon ült, a kocsis helyén, az maga Galban lovag. Az arany ifjuság maga vontatja hazáig az ünnepelt művésznő szánkóját.

Ghedimin herczeg maga is kiszállt a szánjából s a tömeg közé vegyült, Zeneidát kisérve.

Egy ember törte magát a sokaságon keresztül, a kiben a felesége inasára ismert. Az a szánhoz érve, egy óriási jáczintcsokrot nyújtott át Galban lovagnak, néhány szót suttogva hozzá, mire a lovag felállt és harsány hangon kiáltott:

– Hohó uraim! Nemes paripa urak! Megálljunk egy pillanatra! Ime a legfényesebb trofeum! Ezt a csokrot a briliántos fogantyúval küldi «hódolata kifejezésével az isteni művészet iránt» a mi felséges Zeneidánknak – Ghedimin herczegasszony.

A hurrakiáltás egy pillanatra egész ködöt lehelt a hideg légbe.

– Allons. Előre! Nemes táltosok!

A nyolczas fogat vágtatva vitte a szánt.

A szán hátulsó bakján állt egy fiatal ember. Mikor Zeneida átvette a csokrot, az a fiatal férfi odahajolt eléje, úgy, hogy az ábrázatja épen megfordítva került a hölgy arczával szembe. Még az ismerős arczra is nehéz ily helyzetben ráismerni.

A megfordított arcz ezt sugta a hölgynek:

«Timeo Danaos et dona ferentes.»

– Nem tudok diákul: szólt a hölgy, fordítsd le más nyelvre.

S a megfordított fő extemplo visszaadta azt hazai nyelvén tökéletes hexameterben: «Félek a muszkától, ha ajándékot hoz elém, is.»

– Köszönöm, Puskin!

Azok, a kik az «észak szövetségéhez» tartoztak, egymást a vezetékneveiken szólították, eltérve az ős orosz szokástól, mely mindenkit a keresztnéven szólít, a férfinak az atyja, a nőnek az anyja keresztnevét toldva a magáéhoz.

Tehát ez a fiatal ember «lesz» Puskin. Még most nem az. Még most senki.