A KISÉRTŐ.

Egy hófergeteges deczemberi napon, a mikor még a szomszédok sem jöttek Puskin tanyáját meglátogatni, egy csengős szán hajtatott be az udvarára, s a bundákból és botosokból kikeczmelgőben a házi gazda Galban lovagot ismerte meg.

Vendég számára nincs ellenséges indulat; kivált a kit a rosz idő hajt be. Az út el volt veszve a hóhullámok alatt! az ember nem láthatta, hogy merre megy?

Puskin a legszivélyesebben fogadta Galbant, s a jó meleg szobában rágyujtottak a békepipára. Bethsába készíté számukra a theát.

– Hát téged mi üldöz ily télvihar idején, hogy a hátadra vedd a zivatart, Galban?

– Hja, bizony, Szergievics Sándor pajtás, azt könnyen kitalálhatnád saját magadról; mert bizony a te ablakod sem a Nyeffszki prosspektre nyilik. Neked is van rá valami okod, hogy itt légy.

– Van! szólt Puskin, bodor füstöt eresztve föl karikában a magasra, s az a füstkarika úgy szállt föl Bethsába feje fölé, mint egy aureole a szentek feje fölött, – s nagy tüntetéssel odavonta a nejét a karszéke kartámlányára, s átölelte a derekát. Itt van!

Galban nevetett.

– No, ilyen okom nekem persze nincs. Nálam csak az van, hogy «veteres migrate coloni.» (Hajdani zsellérek pusztuljatok innen.) A világ megfordult. A régi emberek menekülnek. Arakcsejeff is Grusinóban pipázik.

– No azt csodálom. Hisz Constantin czár neki eszményképe volt, s úgy tudom, hogy Constantin czár sem szeretett senkit úgy, mint Arakcsejeffet.

– Hiszen, ha Constantin volna a czár, akkor én is tudnám, hogy merre kell torony irányában szánkázni? de nem az.

– Nem az? szólt Puskin elbámulva. Hisz itt állnak a hirlapban a rendeletei.

– Ugyan, édes Szergievics Sándor! Te magad is író vagy, s mégis olyan naiv vagy, hogy elhiszed a mi az ujságban áll?

– Terringettét! De már a hivatalos ujságnak csak el kell hinni, ha ide van nyomtatva, hogy a senatus kikiáltotta Constantint czárnak, hogy a testőrezredek zászlónként felesküdtek a Constantin czár iránti hűségre.

– És azért Constantin mégsem czár. A csodák és a képtelenségek korában élünk, barátom. Ezeket persze nem köti a hivatalos közlöny a nagy közönség orrára, hanem Szent-Péterváron mindenki tudja azért. Mikor már Constantin ki volt kiáltva czárnak, a nagyherczegektől elkezdve a testőrökig mindenki letette iránta a hódolati esküt, akkor az államtanács elnöke, Lapukhin, előád egy lepecsételt csomagot, melyre ez volt írva a meghalt Sándor czár által: «halálom után az államtanácsban felbontandó.» A pecséteket felvágták, s a bőrtokban találtak egy okmányt, melyben Constantin nagyherczeg, a czárevics a trónöröklési jogrúl öcscse, Miklós nagyherczeg javára leköszön. A második okmány, a mi a csomagban volt, Sándor czár végrendelete, melyben Constantin lemondása elfogadtatik, s jövendő trónörökösül Miklós nagyherczeg neveztetik ki.

– Hát akkor nem Constantin a czár, hanem Miklós. Ez nagyon világos. Mondá Puskin, olyan hangon, mint a kinek az is mindegy.

– Dehogy világos! Miklós nagyherczeg nem akarja elfogadni a javára történt lemondást. Ő ragaszkodik az állami rendhez, a mit megváltoztatni nem szabad s most foly a nagylelkü vita Szent-Pétervár s Varsó között, a harmadik testvér, Mihály nagyherczeg közbenjárásával; mind a két testvér azt követeli, hogy a másiké legyen a korona.

– No, ez igazán nagy testvéri szeretet, csaknem példátlan a világtörténetben. Eddig azon szoktak a királyfiak vetekedni, hogy melyik vegye el a másiktól a koronát?

– S a mi a chimaerát tökéletessé teszi, az, hogy már bevégzett tények állnak egymással szemközt, a mik egymást kizárják. Bevégzett tény, hogy Constantin czárnak van kikiáltva, s a trónról el nem távolítható; de az is bevégzett tény, hogy törvényes nejévé tette Grudzinszka Johannát, a ki lengyel nő, római hitű és köznemes, három olyan tulajdon, a mely eltitja a férjét az orosz koronák viselésétől. És igy Constantinnak meg van tiltva a trónra leülni, s meg van tilta róla lelépni.

– Isten neki. Akkor állni fog rajta!

– Könnyű neked itten élczelni a pleskovi tusculanumban; de mit tegyenek a szegény cserepcsikba szorított udvaronczok?

– Kivált miután a czárevicsnek kedvesebb a felesége, mint a koronája.

– No! Ezt hagyjuk abba. Azzal a túlságos hitvesi szeretettel senkinek sem szórunk port a szemébe. Nekem volt alkalmam azt egy ízben aranypróba-kőre tenni. S mondhatom, hogy nagyon kevés bűvészet kellett volna hozzá, hogy Johanna asszonysággal elfeledtessem a legdaliásabb fejedelmi szeretőt. Mert még akkor férjének nem nevezhette. Ha egy erősebb érzelem nem parancsolt volna szivemnek! (Itt egy elfojtott sóhajtás s egy lopva ejtett oldalpillantás Bethsába felé, igyekezett megadni a magyarázatot.) Bizony kezemben volt az alkalom, hogy Constantint Oroszország tizenkilencz koronájával megajándékozzam. Aztán még egy huszadikkal is. Csak egy nappal kellett volna még tovább maradnom a szép Laziénka-kertben.

(Bizony kár volt ott nem maradni; már csak azoknak a szép Laziénka-kertben termő mogyorófa hajtásoknak az átvétele végett is!)

Puskint émelyíté ez a henczegés. Kiverte a pipája hamuját a földre. Annyira becsülte épen Galban dicsekedését is.

– Én pedig úgy tudom, hogy a czárevics és neje oly nagyon szeretik egymást, hogy Constantin nem adja oda Johanna főkötőjét Rurik koronájáért.

– De hátha nem Johanna főkötőjében van az érdem? Hátha Rurik koronájában van a hiba? Okos ember zivatarban nem menekül egy terepély fa koronája alá, hogy meg ne ázzék. S valamennyi terepély fa között az orosz fenyőnek a koronája a legveszélyesebb, nagy villámlások idején. Azt mindenki tudja, hisz a verebek is arról beszélnek, hogy a meghalt czárt csak a jóltevő kaukázusi láz mentette meg attól, hogy az a végzet ne érje, a mivel minden orosz czár megvált a tróntól. Még az utolsó esetről is sok mende-monda jár. Beszélnek megmérgezésről. Talleyrand bon motja egész Európát bejárta már: «ugyan ideje volna, hogy az orosz czárok a meghalási módjukat megváltoztassák.» Az ember irtózik kimondani: orgyilok, árulás, összeesküvés leskelődik arra, a ki Rurik koronáját viseli. Aláássák az imazsámolyát, az oltárt, a templomot, a hol ájtatoskodik. Nem elég magyarázat-e annak a megértetésére, hogy miért verseng két testvér a fölött, hogy melyiké «ne» legyen a korona? Legjobban megmondta a vonakodásnak az okát a czárevics a szász özvegy királynénak: «az orosz czároknak igen erős nyakuaknak kell lenni, s én nem szeretem, ha az enyimet csiklandozzák!»

(Ilyen merészen csak az agent provocateurök szoktak beszélni!)

Puskin úgy bedugta a száját a csibukja borostyánkő szopókájával, hogy azon ugyan egy szó ki nem jöhetett. Bethsába észrevette a férjén, hogy az most tüskéken ül s kisietett a szobából. Kitalálta a férj gondolatait, utána látott, hogy azokat foganatosítsa. Befogatott három szánba s elküldött a szomszédokért, a kiket a zivatar visszatartott a megjelenéstől.

Galban azért csak nem hagyott fel a folytatással, mikor az asszony magukra hagyta őket.

– Hiszen tudod rólam jól, hogy ki voltam és ki vagyok? Teljes életemben mindig udvaroncz voltam, szerettem szolgálni, engedelmeskedni, intrikálni, soha sem voltak bennem hajlamok valami összeesküvő ligához tartani. Őszinte vagyok! De ebből a mostani kelepczéből közönséges alattvalói hűség ki nem segít. A zürzavar tökéletes az országban. Az összeesküvő társulatok maguk szét vannak zilálva. Azáltal, hogy a czár meghalt, ki van rántva alóluk a föld. Nincs czár! Ki ellen esküdjenek össze? De az udvaronczok épen olyan zavarban vannak. Nincs czár! Ki mellé sorakozzanak? Az összeesküvők két pártra szakadtak: ha Constantin fogadja el a koronát, akkor Miklóst fogják ellenczárnak kikiáltani, ha Miklós fogadja el, akkor Constantint. A katonák készek egymással összeverekedni; mind a két fél a maga legitim jelöltjeért. A legszebb forradalom lesz, mind két részről ezzel a csatajelszóval: «éljen a czár!» S az ember nem tudja, hogy melyik fog győzni? Ha Constantin pártja győz, akkor a Miklós hivei lesznek a lázadók; ha Miklós pártja kerül felül, akkor a Constantin hiveit fogják üldözni, mint zendülőket. A magamforma emberek helyzete a legrettenetesebb. Akárki mellé álljak, nem tudom, hogy a legnagyobb jobbágyi hűségem nem lesz-e holnap már perduellio, rebellio? Ilyenkor aztán okos ember nem tehet czélszerűbbet, mint hogy ott hagyja a chaost chaosnak, s menekül az erdők közé, farkasokat vadászni. Reménylem, Sergievics Sándor, hogy ezeken a vadászatokon gyakran fogunk találkozni egymással.

– Nekem nem szabad egy napi járó földnél messzebbre eltávoznom Pleskovból.

– Hisz az én birtokom épen annyira van hozzád. Egy rövid téli nap. Mulassuk magunkat, a hogy lehet, a míg ez a zürzavaros világ tart.

Puskin megigérte, hogy rövid időn visszaadja a látogatást.

– Hisz most már egészen kollegák vagyunk, fecsegett Galban tovább. Képzelheted azt a jajveszéklést a tsinovnikok között Szent-Pétervárott! Jövő márcziusban lett volna Sándor czárnak huszonötéves uralkodói jubilaeuma; minden udvaroncz előre számított rá, hogy ezen a napon egy rangfokozattal előbbre fog menni: a «vasé blagorodié» czím helyett a «vasé vuiszkoblagorodiét» fogja kapni. Sokan már előre elkészítették az új egyenruháikat is és magolták a feleleteket, a miket az examenben adni fognak; mert tudod, hogy nálunk valahányszor valaki hivatalbeli előmozdítást kap, előbb mindíg újra le kell tennie az exament. Szerencsére a professor urak a felteendő kérdéseket jó idején kiszolgáltatják s nem is igen drágán. Ez most mind a porba esett. Én magam is ott voltam a lajstromban a harmadik czím-fokon, mint a szentpétervári szinházak igazgatója «vasé prevoszkoditelsztvo», te is ott voltál, mint őrnagy. Három ezer aspiráns: a kinek nagy része még Daimona kezébe tette le a foglalót. Most az egész lajstrom fidibusnak való.

A veszedelmes fecsegést félbeszakítá a megérkezett szomszéd urak hatalmas tappogása a tornáczon.

Soha szivesebben látott vendégek előtt nem tárult fel az ajtó!

Azok pedig nem azért jöttek, hogy a bonyolódott trónöröklési kérdést segítsenek Galban lovagnak megoldani, hanem hogy tarokkozzanak, mert az köztudomásu dolog, hogy «a tarokk mindenekfelett való!»

Galban lovag azonban kimenté magát, ő csak hazard játékot szokott játszani és csak nagy pénzben.

– No hát ülj le a feleségemmel sakkozni. Mondá neki Puskin. De összeszedd magad, mert Betszi igen erősen játszik.

És Galban lovag talált magának olyan játékot, a mi a világon a leghazardabb és a legnagyobb pénzben megy.